SZÜKSÉG VAN-E ÚJ REFORMÁCIÓRA? (4.) – AZ EGYHÁZKÉPRŐL
Hitvallásunk az egyház lényegéről ezt vallja: az egyház „… a híveknek a világból elhívott vagy egybegyűjtött serege…, azoké tudniillik, akik az igaz Istent az Ige és Szentlélek által a Megváltó Krisztusban igazán megismerik és helyesen tisztelik, és a Krisztus által ingyen felajánlott minden áldásban hit által részesülnek. Ezek mind egy ország polgárai, ugyanazon Úr és ugyanazon törvények alatt élnek…” (Második Helvét Hitvallás, XVII. fejezet).
Az idézet világosan adja elénk, hogy az egyház tagjai azok, akiket Isten a világból – a megtérés útján – kihívott, akik Istent helyesen, azaz a Szentírásban megkívánt módon tisztelik és a Krisztus-kősziklára építő apostolok és próféták fundamentumán állnak.
A Biblia és a hitvallás nem ismeri a népegyház fogalmát, de olyat sem, hogy a népegyházból haladunk a hitvalló egyház felé – amint ezt némely egyházi vezetők hirdetik, vagy ahogy ezt hatályos törvénykönyvünk is megfogalmazza. Lehetetlennek tartja azt is, hogy valaki a Krisztusba vetett igaz hit és újjászületés nélkül Krisztus egyházának tagja lehetne. Vajon világosan érti és látja ezt minden templomba járó egyháztagunk? Vagy itt is tetten érhető az „egyházi” félrevezetés?
Az igaz egyház tagjai egyetlen tekintélynek ismerik el maguk felett a Bibliát. Számukra nem lehet vita tárgya annak egyetlen világos tanítása sem!
Az igaz egyháznak Krisztus az egyetlen feje, ő a főpap, főpásztor és király. Ebből hitvallásunk arra a következtetésre jut, hogy “…nincs semmiféle elsőbbség az egyházban!” (Második Helvét Hitvallás, XVII. fejezet).
(Részlet a 2002. szeptemberi BSz Fontos kérdések című előadásból)
„Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le, essünk térdre az Úr, a mi alkotónk előtt! Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe és kezének juhai vagyunk.” (Zsoltárok 95,6-7)