Emlékezetes vonatozás

A vonaton többnyire ingázók, diákok utaztak, minden állomáson és megállóhelyen megállt. Meglepett, hogy ezen a járaton nem egy fáradt jegyvizsgáló ellenőrizte a jegyeket, hanem egy egyenruhájában feszítő, energikus fiatalember. A megállók után határozott léptekkel járta végig a szerelvényt, tekintetét egyetlen új felszálló sem kerülte el. Ha kérdeztek tőle valamit, figyelmesen az illető arcába nézett, és egész mondatokban válaszolt. Egyszerre volt precíz és barátságos. Mintha nem is átlagos vicinálison teljesítene szolgálatot, hanem legalábbis egy expresszvonaton, vagy még inkább, egy tengerjáró kapitányaként, aki személyesen felel a rendért, az utasok biztonságáért és kényelméért. Magatartása azzal a kellemes érzéssel töltött el, hogy ennek a vonatnak van házigazdája, aki kényesebb helyzeteket is jól tudna kezelni. Úgy tűnt, elégedett beosztásával, szívesen végzi, és igyekszik a lehető legtöbbet kihozni belőle.

Milyen jó volna, gondoltam, ha Isten gyermekeiként mi is hasonló odaadással végeznénk feladatainkat – legyen az hétköznapi munka, vagy ránk bízott szolgálat! Eszembe is villant egy eset, amikor a népes összejövetel előtt valakit arra kértek, hogy ő díszítse a szendvicseket. Az illető a felkérést így fogadta: „Úgy látszik, én már csak erre vagyok jó.” Más alkalommal viszont arról számolt be egy misszió munkatársa, hogy legnagyobb meglepetésére a kórus vezetésével bízták meg. Ezt éveken át lelkiismeretesen és mindenki megelégedésére végezte anélkül, hogy különösebb felkészültséggel rendelkezett volna, vagy túl nagy kedvet érzett volna hozzá. Mégis alázattal vállalta, amikor a testvérek ezt a feladatot szánták neki. Később azután kapott olyan szolgálati területet, amelyben már igazán a helyén tudhatta magát.

“Aki a kevesen hű, az a sokon is hű.” Lukács 16,10