Váratlan vihar

A múltkor, egyik éjszaka váratlanul hatalmas vihar csapott le a környezetünkre. Azonban csak reggel szembesültünk annak pusztító erejével. A kertünk egyik fája félbetörve, az utat elzárva hevert a kapuhoz vezető járdán. Az utcán kidőlt villanyoszlop és a szomszéd épületre rádőlt hatalmas akácfa jelezte a vihar erejét. A környéken gyökerestől kidőlt fák, az utat eltorlaszoló ágak hevertek, és mindaz, amit a vihar odahordott. Ezután huszonnégy óra következett, amikor elektromos áram nélkül maradtunk. A szürke, borult idő miatt nem lehetett olvasni, nem működött a vonalas telefon, sem a rádió, a tévé, és természetesen az internet sem. Nem volt meleg víz, nem lehetett megmelegíteni az ebédet, sem főzni valamit.

Miközben tehetetlenül ültünk és vártuk a megoldást, többek között arra kellett gondolnom, hogy ez az állapot előrevetít valamit az örökre elveszettek, a kivetettek Isten nélküli gyötrődéséből. Addig, amíg itt a földi életben tele vannak a világ kínálta szórakozás számtalan lehetőségével, ott vége lesz a szórakozásoknak, és semmi más nem marad, mint az Isten nélküli magányosság és a gyötrő önvád, bűntudat és az Úr szava elvetésének borzalmas fájdalma.

Milyen nagy lehetőséget kínál még a mai nap, amikor hangzik az Isten igéje, az ő személyes hívása és felkínált kegyelme!

Jézus mondja: „Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédemet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon” (Jn 12,48).