Van-e örök élet?
Az emberek a legkülönfélébb módokon gondolkodnak a halál utáni létről. Vannak, akik a folytatást elutasítják, és állítják, a meg halás után egy nagy nihil vár mindenkit, egészen egyszerűen megszűnünk létezni. Mások úgy vélik, valami lesz utána is, mert az nem lehet, hogy „csak ennyi” az élet. Akkor nem sok értelme lenne ennek a tengernyi küszködésnek, az örömnek, a bánatnak. Néhányan, főként bizonyos vallások képviselői pedig részletesen körülírják, hogy szerintük mi vár ránk a halál után: átalakulunk, reinkarnálódunk, vagy talán csak a testünk hal meg, de a lelkünk itt bolyong, de akad, aki szerint egy egészen más dimenzióban folytatjuk majd. Találékony az Isten nélkül gondolkodó ember.
A vélemények, elképzelések, állítások nagy kavalkádjában egyedül az lehet célravezető, ha ott tájékozódunk, ahol a biztos, igaz, megbízható választ meglelhetjük, ez a hely pedig a Biblia. A Bibliában önmagát kijelentő igaz Isten ugyanis nem csak bemutatkozik, hanem az emberről, azaz rólunk, teremtményeiről is részletesen tanít. Megtudhatjuk, hogy az Édenkertben, a bűneset előtt semmi sem választott el bennünket tőle. Nem ismertük a rosszat, Ádám és Éva tökéletes emberek voltak, harmonikus kapcsolatban Istennel. De a bűnesettel minden megváltozott, az ember megromlott, betört a gonoszság a világba, minden, ami rossz, betegség, erőszak, bűn és a halál – ránk szakadt. Ezért mi is felelősek vagyunk, mivel Ádám és Éva a mindenkori embert képviselte. Az ő bukásuk a mi bukásunk is, azaz ránk is kihat. Úgy születünk erre a világra, hogy a természetünk romlott és bennünk van a hajlam a bűnre. Minket vizsgálva ez Isten diagnózisa: „Mindnyájan elhajlottak, és valamennyien megromlottak. Nincsen, aki jót cselekedjen, nincsen még egy sem” (Zsolt 53,4).
Így a legfőbb tragédia nem is az az általános pusztulás, amit a teremtettségben megfigyelhetünk, hanem az, hogy elvesztettük Krisztust, ővele pedig az életet, az örök életet. Minden nyomort az ő hiánya okoz. Isten a Fiához köt minden életet és boldogságot: „Akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban” (1Jn 5,12). Ugyan akkor Isten annyira szeretett bennünket, hogy maga tett arról, hogy ez a nyomorult állapot, megszakadt kapcsolat helyreállhasson közte és miközöttünk. A saját Fiát, Jézus Krisztust küldte el közénk, hogy bűneink, lázadásunk miatt, életét adva, tökéletes engesztelést szerezzen a keresztfán. A bennünket Istentől elválasztó szakadékot – amit bűneinkkel mi csak mélyítettünk – ő hidalta át. Aki hit által közösségbe kerül ezzel a megváltó Krisztussal, Isten legfőbb ajándékával, az örök életet nyer. Az egyik legismertebb összefoglalása ennek a csodálatos örömhírnek így hangzik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ebből megérthetjük, hogy Isten szeretetének a következménye az evangélium – az örömhír. Ez az ajándék azonban nem vonatkozik automatikusan mindenkire, mert ott áll az a szócska is: „aki”. Ezt az ajándékot át kell venni, méghozzá személyesen. „Aki hisz”, tehát, aki hittel befogadja az igazságot: elveszett vagyok, de Isten annyira szeretett, hogy értem a Fiát adta – az nyer örök életet.
Az örök életre csak az juthat tehát, aki ezzel a Jézussal kerül hit által kapcsolatba, nála van ugyanis a megbocsátás joga. Ő ezért biztat így: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14,6). Ismerjük-e ezt a megváltó Krisztust, kértük-e már, hogy bűnbocsátó kegyelmével részesítsen minket az üdvösségben, vagyis az örök életben? Nincs ennél fontosabb kérdés!
Erősítsen meg ebben a döntésben az értünk nagypénteken meghalt, de húsvétkor feltámadt Isten Fia, akinek a szavában igazán bízhatunk:
„Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy kárhozatra, hanem már átment a halálból az életre” (Jn 5,24).