Továbbadott lecke

Egy kisfiú még épphogy csak elsajátította a járás tudományát, és boldogan futkosott a szépen megművelt konyhakertben. Hol az ágyások közötti utakon, de legtöbbször a felásott és beültetett ágyásokon keresztül szaladgált. Nagymamája aggódva figyelte lépteit, mert a kert gondozásával nagyon sokat foglalkozott, és örömmel látta, hogy már itt is, ott is felszínre törtek a zsenge kis növénykék. De ha a gyermek tovább szaladgál közöttük, a kibújt növényeknek hamarosan végük lesz. Ezért a nagymama kézen fogta kisunokáját, és az ágyások közötti utakon vezetve őt elmagyarázta a kerti közlekedés szabályát: Szivecském, csak az úton menj!
A kisfiú többé-kevésbé megértette a leckét, majd a nagymama a következő jelenetre lett figyelmes: kisunokája mancson ragadta játékmackóját, és a macit az úton húzva, saját maga pedig ismét az ágyásokon gázolva magyarázott kis pajtásának: Macikám, csak az úton!
Hányszor vagyunk úgy mi is, hogy például ez a tanítás ugyan nekünk szólna, de sokkal könnyebb azt mások fülével hallgatni, másoknak szóló figyelmeztetésként értelmezni:

„Miért nézed a szálkát a te atyádfia szemében, és nem látod a gerendát a magadéban? Vagy hogyan mondhatod a te atyádfiának: hadd vegyem ki szemedből a szálkát, amikor a te szemedben gerenda van? Képmutató, vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát, és azután gondolj arra, hogy kivedd a szálkát a felebarátod szeméből!” (Mt 7,3-5)