Félni vagy nem félni?

Amikor leszálltam a villamosról, egy idős bácsi ült a megállói padon. Három hajléktalannak tűnő személy fogta őt közre. Feléjük közeledve hallottam, hogy pénzt követelnek tőle. Az idős úr a táskáját magához szorítva folyamatosan hajtogatta, hogy nincs, nincs… Odaléptem, és megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e zaklatóit. Nem! – válaszolta. Akkor gyengéden megsimogattam a hátát, majd váltottam egy-két mondatot a férfiakkal. Hamar megjelent egy negyedik személy is, aki engem kezdett el inzultálni. Udvariasan válaszoltam provokatív kérdéseire. Nem mondom, hogy semmi félelem nem volt bennem, de teljes bizonyossággal éreztem, hogy Isten küldött ebbe a helyzetbe, és akkor meg is fog védeni. A többiek trágár kifejezések kíséretében folyamatosan italoztak. Szívesen beszélgettem volna velük az evangéliumról, de megakadályozott az eszembe villant bibliai tanács, hogy ne vesd a gyöngyöt a disznók elé. Végre megérkezett a villamos, a padról felsegítettem védencemet, elbúcsúztam tőle, ő pedig a köszönöm szó kíséretében remegve lépett fel a lépcsőre.
Még jól emlékszem arra, amikor nekem volt szükségem Isten védelmére, mert féltem. Kértem, és megkaptam az Úr támogatását. Most más valaki szorult védelemre, és Isten őt sem hagyta cserben.

“Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert az Úr a te Istened maga megy veled: nem marad el tőled, sem el nem hagy téged.” (5Móz 31,6)