A legemlékezetesebb szilveszterem

Az 50 évvel ezelőtti szilveszter úgy indult, mint a korábbiak. A gyülekezet ifjúsága az egyik család lakásán gyűlt össze – ahol történetesen mindhárom testvér közénk tartozott. A készülődés már hetekkel előtte megkezdődött, elterveztünk minden részletet, benne azt is, hogy ezen a szilveszteren én vezetem programot. Éjfél közeledtével elcsendesedtünk az ige körül, számot vetve az évvel… és ezen az alkalmon papírt és borítékot osztottunk ki a résztvevőknek, avval a kérdéssel, hogy ki-ki írja fel a lapra, hogy mit vár a következő évtől. A borítékokat lezárva őriztük a gyülekezet páncélszekrényében, és a következő szilveszterkor kiosztottuk.
A házigazda családhoz két fiú és egy lány tartozott. Az előkészületek során többször megfordultam náluk, és nagy egyetértéssel terveztük az estét. Így volt ez a korábbi szilveszterek előtt is. Több családhoz voltam így bejáratos, hiszen túl a gyülekezeti-testvéri közösségen, baráti társaság is voltunk, akik összeszoktak már kirándulásokon, játékdélutánokon és sokféle gyülekezeti és gyülekezetközi szolgálatban is.
Nos, ezt azért említem, mert minden egyéni érdek vagy terv nélkül érkeztem ezen az estén, pusztán azon igyekezve, hogy senki ne érezze magát egyedül, mindenkit sikerüljön megszólítani, bevonni a közös együttlétbe. Így jutottunk el a fehér lap kitöltéséhez, vagyis, hogy mit várok a következő évtől. Akkor – s máig úgy tartom, hogy Istentől kapott jó ötlet volt – rátévedt a szemem a házikisasszonyra, s azt írtam a lapra, hogy feleségül veszem Erdélyi Juditot.
A borítékot lezártuk, s én már úgy kísértem Juditot az éjféli úrvacsorai közösségre, mint menyasszonyomat. Ő még nem tudta, de én már igen. Hamarosan számára is világos lett. Azóta is együtt járjuk az utat Krisztus lábnyomában.

„Azt mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni. Szerzek neki hozzá illő segítőtársat.”. (1Móz 2,18)