Nem győzött a gonosz…

A hat éves Emilie Parker festeni, rajzolni szeretett legjobban a világon. Kedvenc időtöltése volt a reggeli séta a verőfényes napsütésben szüleivel és két húgával, a négy éves Madeline-nel és a három éves Samanthával.

Múlt év decemberében, a karácsonyi készülődés kellős közepén Emilie-nek eszébe jutott, hogy sok-sok gyerek van a világon, akik nem kapnak majd ajándékot, azért kinyitva a gardrób ajtaját egy hatalmas papírdobozt vonszolt elő és a szobájában elkezdte megtölteni a saját játékaival. Ez volt az utolsó feladata. 2012. december 14-én Emilie áldozatává vált az amerikai történelemben egyik legbrutálisabb tömegmészárlásának, melynek során huszonhat ember halt meg, köztük húsz 6-7 éves korú gyerek. Az elkövető húsz éves fiatalember a newtown-i Sandy Hook Általános Iskolában elkövetett gyilkosságok után magával is végzett.
Emilie Parker halálának egyéves évfordulójára készülve édesanyja, Alissa Parker a következőképpen emlékszik vissza az egy évvel ezelőtti eseményekre: „Emilie önzetlen volt és áldozatkész, soha nem ismertem hozzá hasonlót. Nehéz elképzelni, hogy ez az önfeláldozó kisgyerek már nincs ebben a világban. A család fájdalmát nem lehetett szavakkal kifejezni. Néhány nap múlva, váratlanul egy doboz érkezett. A rendőrség küldte Emilie ruháival, úgyhogy saját szemünkkel láthattuk, hol érték kislányunkat a golyók. Nem tudom leírni a fájdalmat, amit éreztem. Elborított az a rettenetes érzés és felismerés, hogy a gonosznak mekkora hatalma van, és ezúttal is győzött. 
Ahogy múltak a hetek egyre több levelet kaptunk a világ minden tájáról. Sokszor annyit, hogy már nem volt elég a saját postaládánk. Ismeretlen emberek a részvétüket fejezték ki, volt aki szeretettel vigasztalni próbált, és volt olyan is, aki küldött valamit. Lassan változni kezdtem, fájdalommal telve, de másként kezdtem és próbáltam látni az eseményeket. A lelkem olyan volt, mintha hordozták volna és nem csak engem, hanem a családomat is. Isten szeretetét éreztem. Emberek imádkoztak értünk.
Itt volt az ideje, hogy befejezzük, amit Emilie elkezdett. Létrehoztunk egy érdek képviseleti csoportot Safe and Sound – Securing our School néven, amely azóta az amerikai iskolák biztonságosabbá tételéért küzd országszerte. Útjára bocsátottunk egy másik alapítványt is, a The Emilie Parker Art Connectiont, amely a gyerekek művészeti oktatását támogatja. Soha nem felejtem el, hogy halála előtt Emilie a rászoruló gyerekeknek akart játékokat küldeni. Valahányszor ránézek az összegyűjtött játékokra fájdalom jár át és nem tudtam magam rávenni, hogy bármit is tegyek a dobozzal. Mindig arra az önfeláldozó gyerekre emlékeztet, akihez hasonlóval még nem találkoztam. Ezért úgy döntöttünk, segítünk létrehozni Guatemalában egy orvosi központot, amely rendkívüli helyzetek esetén nyújt ellátást rászorulóknak.

Azután következett a legnehezebb kérdés. Az emberek rám néznek és megkérdezik: „Hol volt Isten, amikor mindez történt? Miért nem állította le?” Azt válaszolom: „Isten megengedte, hogy megöljék a Fiát. Megengedi, hogy magunk hozzunk döntéseket, válasszunk jó és rossz között, mert a jó csak akkor élhet bennünk, ha azt szabadon választjuk, minden más felett. „
Ez számomra egy nagyon mély gondolat, amivel soha nem foglalkoztam korábban. Amikor „jót teszünk”, az emberek a cselekedeteinket „jónak” nevezik. De a „jó” nem bennünk van. Mert tehetjük például a jót rossz motívumokkal is. A mi Mennyei Atyánk egy olyan világot tart fenn, ahol alantas kezünkkel ünnepelhetjük az Ő Fiának születését, ahol a leprások, a prostituáltak, a papok, és a gazdag üzletemberek is Királyként dicsérhetik őt, és “aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róm 10:13) Ez a mi választásunk. „

„Nem a gonosz győzött azon a napon” – fejezi be Alissa Parker. „Továbbvisszük azt a szeretetet, ami abban a kicsi lányban volt. Ez a fajta szeretet nagyon csendes, nem szerepel a hírekben, és a megtalálásához erőfeszítést kell tennünk.

De mindezeken keresztül megértettem, hogy valójában milyen erős és milyen hatalmas az Isten szeretete.”