Gravitáció

Ha a filmtörténelemben érdemes volt valaha filmet 3D-ben készíteni, akkor a Gravitáció bizonyosan megérdemli ezt a kiváltságot. Alfonso Cuarón rendező alkotása, amely a 70. Velencei Filmfesztivál nyitó filmje volt, elsöprő siker mind a kritikusok, mind nézők körében.

A mozi valósággal beszippantja a nézőt a történet sodrába a térhatás erejével. A szereplőkkel együtt éljük meg a világmindenség végtelenségének csodáját, szépségét, de megérezzük azt is, milyen törékeny az életünk. Mennyire magányosak vagyunk. Miközben szurkolunk a szereplőknek, hogy a történetbeli tragédia után vissza tudjanak térni a Földre, olyan emberi érzések vegytiszta elemzését kapjuk, mint a félelem, a remény, a gyász, a bátorság és a hit.

Ha arra vállalkozol, hogy jegyet vegyél erre a kalandos és egyben megrázó utazásra, mindenképpen tedd meg most és okvetlenül 3D-ben, mert különben elveszíted az élmény egy nagyon fontos elemét.

A producer a forgatókönyvet fiával, Jonas Cuarónnal közösen alkotta, az operatőr pedig állandó munkatársa Emmanuel Lubezki volt. A film első húsz perce egyetlen snitt, (hasonlóan a híres 2006-ban forgatott Az ember gyermeke című filmjéhez), amelyben szinte tobzódik a szebbnél szebb felvételekben.

A darab műfaji besorolása sajnos sci-fi, de ha megpróbáljuk ebbe a skatulyába beszuszakolni, nagy hibát követünk el. Ugyanis nem ez a lényeg, hanem az egyik asztronauta Ryan Stone (Sandra Bullock) fájdalmas és kockázatos belső utazása, melynek során, szembenéz saját kiüresedett életével.

A film két asztronautája Ryan Stone és Matt Kowalski (George Clooney), küldetésükről való visszatérésük előtt űrsétára indulnak, hogy egy Hubble teleszkóp javításait elvégezzék. Kowalski igazi veterán űrhajós, már ismeri a világűr hideg sötétségét, a súlytalanság minden kényelmetlenségét, de Ryan teljesen zöldfülű. Az üresség felkavarja, eluralkodik rajta saját törékenységének tudat, annak a rémisztő érzése, hogy az élet váratlanul és gyorsan véget érhet, ahogy nemrég saját lányával is megtörtént. Ha egy kicsi lány a Föld kényelmes körülményei közül olyan kegyetlen váratlansággal tud távozni, mennyivel inkább megtörténhet mindez itt, az űrben. A kamera süllyed és emelkedik, billen és úszik, hogy teljes mértékben éreztetni tudja, mit jelent a lebegés. A Föld csodálatos csillogó gömb a háttérben. Hosszú, lenyűgöző, lélegzetelállító felvételek. Ahogy araszolnak előre döbbenetes hírt kapnak: meteorit csapódott a közelükben levő műholdba és a keletkezett törmelék éppen feléjük tart. Amikor megtörténik a baleset az valóban sokkoló és brutális, hideg és halálos. Minden eszközük használhatatlanná válik, csak Ryan és Matt maradnak életben. Nincs másuk a légritka térben, csak a szkafanderük és egy kevés levegő, amely egyre fogy. Egyetlen reményük, hogy idejében eljutnak a Nemzetközi Űrállomásra (ISS), amely 160 kilométerre van tőlük. De ilyen utazásra az űrben előttük még senki sem vállalkozott. Ahogy Ryan szívfacsaróan lebeg a végtelenben, a kamera beköltözik a sisakja mögé, az ő szemével látjuk a tragikus eseményeket. Cuarón zseniálisan ötvözi a személyes intimitást a lenyűgöző végtelen térrel. Sandra Bullok élete eddigi legjobb alakítását nyújtja. Az arcával képes eljátszani és elhitetni a nézővel az érzelmek széles skáláját, miközben belső állapotának kifejezésére nem áll rendelkezésére más csak a színészi arcjáték. Lehetetlen, hogy ne kapjon jelölést idén az Oscar-díjra. Az alkalmazott CGI technika pedig, bárki bármit is mond, semmit sem vesz el az alakítás színvonalából.

Ryan elméletben tudja, mit kell(ene) tennie, de a gyakorlatban megvalósítani emberfeletti feladat. A feszültség egyre nő, a film kilencven perce alatt egy pillanatra sem enged a szorításából. Matt pontosan tudja, milyen halványak az esélyeik, de soha nem mutatja ki az aggodalmát és mindent megad Ryannek, hogy túlélhesse a halálos versenyfutást az idővel. „Ideje hazamenni!”- mondja neki és az üzenet lassan belevésődik Ryan tudatába. Mozgósítja lelkében a reményt és elegendő elszántságot ad ahhoz, hogy ne csak túléljen, hanem újra (valóságosan) élni kezdjen. Ryan lánya halála óta nem sok mindent tud felsorolni, amiért érdemes lenne élnie. Minden nap felkelt, bement a munkahelyére dolgozni – létezett. A lét pedig makacs dolog. Ha megvan mindaz, ami segíti a túlélést, – élelem, levegő, víz, megfelelő hőmérséklet, át tudjuk vészelni a napot, el tudjuk vonszolni magunkat a következő reggelig. Amíg megvoltak az életfeltételek, Ryan élő halott volt, most hogy mindettől megfosztotta a baleset, újra megtanulja értékelni az életet. Hihetetlen, amit a Mindenható beleteremtett az emberi lélekbe, hiszen teljesen kilátástalan helyzetben is meg tudjuk ragadnia az élet szépségét. Az élet arra való, hogy éljük. Isten belénk teremtette az élni akarást, amely működik és bátorságot ad. Ryan mindennel számot vet – köztük a hitével is: „Soha életemben nem imádkoztam, senki nem tanította meg, hogyan kell.”

A Gravitáció kiválóan alkalmas film arra, hogy a törékeny emberi élet „súlytalanságáról” és „ a nagy űrutazásról” komolyan elgondolkodjuk, majd az Istenhez való hazatalálás izgalmas kérdéseiről beszélgessünk. Ne feledjük, hogy utóbbihoz is elengedhetetlen a gravitáció (tömegvonzás). Jézus Krisztus mondja: „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” (János 12, 32)