Melankólia (Melancholia)

színes, feliratos, dán-svéd-francia-német-olasz filmdráma,
136 perc, 2011
Felnőtteknek!
Hazai bemutató: 2011. október 27.

 

Lars von Trier dán rendező filmje az idei Cannes-i Filmfesztivál egyik nagy szenzációja volt, amelyet részben a tavaly majdnem közbotrányt okozó Antikrisztus című brutális mozija utáni várakozásnak és a sajtókonferencián elmondott sokkoló kijelentéseinek is köszönhet. Trier az egyik újságírói kérdésről, amely a Melankólia és a német mondavilág összefüggéseire vonatkozott, saját családjának tragikus életére asszociált és válaszával alaposan felkavarta a kedélyeket.

A dán filmrendező viszontagságos élete és küzdelme évek óta tartó depressziójával közismert és filmjeiben is jól dokumentált. Trier sokat nyilatkozott családi gyökereiről és csalódásairól.

Ateista szülők gyermekeként nőtt fel, anyja a dán kommunista mozgalom elkötelezett tagja volt, apja pedig szociáldemokrata, emellett mindketten lelkes nudisták, amibe fiúkat kiskorától fogva bevonták. Triert semmilyen módon nem fegyelmezték, mivel mindenfajta korlátozó eszközt reakciósnak tartottak: otthonukban minden úgy történt, ahogy a kis Trier akarta. A családból saját bevallása szerint hiányzott a vallás, az érzelem és az öröm. A fiú számára a filmezés volt az egyetlen menekülés, amellyel kiszabadulhatott családi életének sivárságából, értelmes levezetést találhatott érzelmeinek.

Apja révén zsidó származásúnak tartotta magát, de anyja a halálos ágyán bevallotta, Trier fogantatása német főnökével szőtt szerelmi kapcsolatának, azaz egy félrelépésének az eredménye. Így kellett rájönnie, hogy félig német származású. A bevezetőben említett újságírói kérdés német származását is célba vette, ezért így válaszolt: „Úgy nőttem fel, hogy azt hittem tudom ki az apám és úgy tudtam, hogy zsidó. Csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy német pogány.” Vicces megjegyzéseket tett a zsidókra, németekre, majd váratlan fordulattal kijelentette, megérti Adolf Hitlert, sőt ő saját maga is egy náci. A Cannes-i Filmfesztivál az interjút követően nyilatkozatot adott ki, amelyben bocsánatot kértek Trier kijelentései miatt, amit később Trier is többé kevésbé megtett. Mindenesetre a botránnyal újra elérte, hogy nagy felhajtás keletkezett körülötte és filmje körül.

Ráadásul a Melankólia mindezt túlélte, sőt többnyire pozitív kritikákat kapott.

El kell ismernünk, hogy Trier egy jelenség és nagyjából megkerülhetetlen. Bár, mi tagadás, sokaknak nem tesz igazán jót. Trier a Melankóliában, mint általában, nem a szívet veszi célba, hanem az elmét, amit azután rendesen meg is terhel. A Melankólia nehéz film és kevesek számára nézhető, depresszióval küzdőknek pedig egyáltalán nem ajánlom! Ezért csak azok vállalkozzanak a megtekintésére, akik már találkoztak Trier megrázó filmjeivel (Dogville, A bűn természete, Antikrisztus és még sorolhatnánk), de nem viselte meg őket, bár szerintem ez gyakorlatilag lehetetlen. Trier külön világot teremt, és hatása nagyon alattomos és depresszív.

Ezért álljon itt most egy extra figyelmeztetés!

Az apokaliptikus Melankólia a félelem és a fájdalom filmje, a rettegésé, amely a depresszióhoz társul. Trier melankóliája olyan erős és reménytelen, hogy filmje szerint nincs is más módja a szabadulásnak, csak a Föld elpusztítása. A mozi végére elveszi a nézőtől még azt a biztonságot is, hogy az élet valahogy mégis megy tovább. (A megszámlálhatatlan fóbiától szenvedő rendező 2007-ben egyenesen azt nyilatkozta: „Mindentől félek az életben a filmezésen kívül.”)

A történet középpontjában egyetlen család áll. A kezdő képsorok, mint egy opera nagyjelenete, Wagner muzsikával, hátborzongatóan szép montázzsal ábrázolja ahogyan a Melankólia nevű bolygó egy ütközés során elnyeli a Földet, majd a két testvér Justin (Kristen Dunst) és Claire (Charlotte Gainsbourg) életének bemutatása következik két részben, szimbólumokkal teletűzdelve.

Először Justin és Michael (Alexander Skarsgard) esküvőjének kellős közepébe csöppenünk. Mindketten boldogoknak látszanak, ám a dolgok valódi állása lassan kibontakozik. Az esküvői vacsorán sorra szembesülünk a tragikus kapcsolatrendszerben vergődő családtagokkal. Justin érzelmileg elsivárosodott: kedélyeskedő apjával (John Hurt), érzelmileg súlyosan károsult anyjával (Charlotte Rampling), megszállottan igényes főnökével (Stellan Skarsgard) és türelmetlen sógorával, Johnnal (Kiefer Sutherland). Justin józanságának és kiegyensúlyozottságának látszata megtörik, súlyosan előrehaladott depressziójában időről időre magára hagyja az ünneplő tömeget, a családját, sőt saját férjét is. Mire vége az esküvőnek, csak négyen maradnak, a szűk családi kör, a történet pedig a második lánnyal, Claire-rel folytatódik. A közeledő katasztrófa árnyékában Claire-nek meg kell küzdenie Justin ekkora teljesen elhatalmasodó depressziójával, saját növekvő félelmével, hiszen tudja, hiába tagadja a férje, a Föld elkerülhetetlenül ütközni fog a másik bolygóval. Az impozáns bolygó közeledését mindenki másként próbálja feldolgozni. Claire pánikba esik, túlélési tervekkel áll elő, hogy férjét és kisfiát megmentse. A férj intellektuális tűzben ég, meg akarja ismerni a közeledő bolygót és lelkes megfigyeléseibe fiát is bevonja. Justin pedig a veszély növekedésével egyre nyugodtabb lesz, életkedve visszatér, szinte „normális” lesz.

A Melankólia lassú történetét Trier kifinomult stílusa, nehéz személyes tapasztalata viszik előre, de leginkább, és mindenek felett Kristen Dunst. Ahogy a fiatal színésznőt nézzük a vásznon hihetetlenül szép menyasszonyi ruhájában, a pályájával kapcsolatos minden múltbeli rossz érzés csodálkozássá és őszinte elismeréssé változik. A karrierjét megbénító kétes teljesítményei egycsapásra kitörlődnek az emlékezetünkből. Dunstnak nagyon jól áll Justin szerepe. Felidézi a klasszikus szépségideálokat, elefántcsontszerű szépségüket, miközben a depresszió fájdalmas érzéseivel szinte rabul ejti a nézőt. A kézikamera hosszan időzik az arcán, és rögzíti minden átsuhanó gondolatát, rezdülését.

Dunst a Cannes-i Filmfesztiválon a filmben nyújtott teljesítményéért elnyerte a legjobb női alakítás díját.

Melankólia színes, feliratos, dán-svéd-francia-német-olasz filmdráma, 136 perc, 2011 rendező: Lars von Trier forgatókönyvíró: Lars von Trier operatőr: Manuel Alberto Claro producer: Meta Louise Foldager, Louise Vesth   szereplők: Kirsten Dunst (Justine) Charlotte Gainsbourg (Claire) Kiefer Sutherland (John) Charlotte Rampling (Gaby) John Hurt (Dexter) Alexander Skarsgard (Michael) Stellan Skarsgard (Jack) Brady Corbet (Tim)

Weberné Zsikai Mária / Budapest