„Jössz Te is?” – kérdezte Édesanyám egy régi vasárnap délelőtt, amikoris rendszeresen együtt szoktunk menni a templomba. Én akkor nemet mondtam, már nem emlékszem miért, hiszen szerettem templomba járni. Talán épp fontosabb volt valami más. Talán úgy gondoltam, hogy nem maradok le semmiről, a templom, az Isten ráér, megvárnak. Majd megyek máskor.
Édesanyám kilépett a kapun, majd a járdáról csendesen visszafordult és szelíden rám tekintett. Azóta sok év eltelt, Édesanyám tekintete azonban velem maradt.
Vannak az életünkben ilyen pillanatok: egy mondat, egy kézmozdulat, egy tekintet, amelyekről akkor nem tudjuk, hogy majd egész életünkben elkísérnek.
Édesanyám tekintete nem vádolt, nem ítélt el, de még egy csöppnyi szemrehányás sem volt benne. Szelíd szeméből inkább csak szeretet sugárzott, s talán egy kimondhatatlan bús (s)óhaj:
„Bárcsak velem jönnél…”. Évek, évtizedek múltak el, de az a tekintet bennem maradt, édes fájdalommal belém égett.
Azóta is, amikor csak felcsendül a régi református ének: „Szelíd szemed, Úr Jézus…” mindig eszembe jut az a régi vasárnap, Édesanyám szelíd tekintete. Most már tudom, hogy azon a szelíd tekinteten keresztül nemcsak Édesanyám szeretete nézett vissza rám, hanem valami abból a krisztusi szeretetből is, amely nem kényszerít, csak hív. Mert Isten sokszor ilyen. Nem kiált. Nem erőszakoskodik. Nem töri ránk az ajtót. Csak kérdez: „Jössz velem?” Mi pedig sokszor azt mondjuk: majd máskor. Csakhogy az élet egyik legnagyobb tévedése azt hinni, hogy mindenre lesz még egy „máskor”. Talán ezért olyan fontosak azok a régi tekintetek, amelyeket már nem tudunk elfelejteni. Mert vannak pillanatok, amelyekről csak később értjük meg, hogy Isten üzenete volt bennük. Egy anya hívása. Egy ének. Egy ige. Egy templomajtó. Egy szelíd tekintet.
Vannak dolgok, amelyeket már nem mondhatunk el annak, akitől egykor hallottuk a hívást. De Krisztus hívása ma is hallható. És amíg halljuk, addig nincs késő. Mert az Ő szeretete nem azt kérdezi: „Miért mondtál nemet akkor?” Hanem szelíden azt: „Jössz velem most?”
Ezért ma már másképp hallom ezt a kérdést. Nem csupán egy édesanya kérdéseként, hanem Isten halk hívásaként is. És talán nincs késő. Mert aki egyszer szeretettel visszanézett ránk, annak a tekintetén keresztül maga Isten is üzenhetett: „Gyermekem, még mindig várlak.”
És amikor egyszer majd mi nézünk vissza az életünkre, talán nem az lesz a legfontosabb, hogy hányszor mondtunk igent vagy nemet az embereknek, hanem az, hogy meghallottuk-e Isten szeretetteljes hívását, aki ma is szelíd szemmel néz ránk, és azt mondja:
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt 11,28).