Idén is megszerveztük a BSz biciklis tábort a Balaton mellett. A tavalyi, hagyományteremtőnek szánt esemény tapasztalatait felhasználva változtattunk, most egyetlen helyszínről kiindulva, 3 nap alatt terveztük körbetekerni a tavat. Az elmúlt nyáron a táborban az Úr elhalmozott az áldásaival, amiket az idén is megtapasztaltunk.

Tavaly az esős idő miatt voltak félelmeim a túra előtti napokban, idén pedig a várható nagy hőség aggasztott.

A csoport vezetőjeként próbáltam alkalmazkodni a külső körülményekhez, és a csapat tagjainak pillanatnyi erőnlétéhez.

A nap elejét mindig intenzívebben haladtunk, a melegebb órákban több pihenőt tartottunk.

A harmadik (utolsó) szakasznál már mindenki fáradt volt. A közvetlenül mögöttem tekerő lány arcán láttam, hogy már nehezen bírja, szükséges lesz megállni, pihenni és vizet vételezni. Biztattam, hogy már csak két kilométer van hátra, és a fonyódi hajóállomásnál hosszabb pihenőt tartunk az árnyas fák alatt.

De addig még egy teljesen nyílt szakaszon kellett áthaladnunk.  (Ami egyébként pazar kilátással jutalmaz minket, ha bringázás közben a túlparton sorakozó impozáns tanúhegyekre pillantunk.)

Éreztem, hogy túl sokára érünk el a frissítő vízhez. De vízszerzési helyet sajnos egyáltalán nem tudtam Bélatelepnél, ahol éppen jártunk. Imádkozni kezdtem az Úrhoz, hogy meglássam azt a vízcsapot, amit az eddigi tizenhét Balaton-körültekerésemen nem vettem észre. És így lett, két percen belül oldalt, a látómezőm szélén megpillantottam egy működő vízcsapot. A hideg vizes frissítés már adott annyi erőt megfáradt társunknak, hogy bírta a következő pihenőhelyig. Természetesen ez a kis pihenő a többi résztvevő számára is új lendületet adott.

Balatonboglárt elhagyva aztán újra érzékeltem, hogy fáradnak a társaim. Csak Balatonszemesen tudtam a legközelebbi nyomóskútról, de az még kissé messze volt, Balatonlellén jártunk éppen.

Újfent imádkoztam, hogy hadd vehessek észre egy olyan vízcsapot, amelyet eddig még sohasem sikerült meglátnom. A folytatás ugyanaz lett, mint bő egy órával korábban. A vasúti megálló mellett, takarásban, de valahogy mégis észrevettem az újabb vízcsapot, amit eddig még soha.

Melegség öntött el, és valami hihetetlenül jó, megnyugtató érzés. Hálát adtam az Úrnak.

Ezt a frissítést követően már túl voltunk a nehézségeken, a meleg is kissé csillapodott. Végre szép, árnyas szakaszok is következtek, így a vége egy örömmenet lehetett. Letudtuk a legembertpróbálóbb szakaszt, és a tervezett érkezési időpontnál még kicsit korábban is a zamárdi célba érkeztünk mindannyian.

Számomra ebből a tanulság az, hogy szinte nincs alkalmatlan időpont egy imádkozáshoz. Továbbá merjünk Urunktól bátran, hittel kérni, legyünk mindenkor jó reménységgel!

“Ha pedig valakinek nincsen bölcsessége, kérjen Istentől, aki készségesen és szemrehányás nélkül ad mindenkinek, és meg is kapja. De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt.” (Jak 1,5-6)