A már üressé vált bevásárlókocsit toltam vissza a helyére, amikor egy ismeretlen vásárolni szándékozó úr elkérte egy százas ellenében. Majd lehajolva vizsgálgatni próbálta, vajon valóban benne van-e a nevezett érme, ám úgy találta, hogy nincs benne pénz. Készségesen visszavettem tőle a kocsit, az ő százasát is átadtam, s amikor még mindig ott téblábolt, mutattam neki, hogy bizony ott volt az a pénz. Kissé habogva kért elnézést. Nos, egyikőnkkel sem történt semmi baj, folytattuk utunkat, de néhány gondolatot bennem elindított az eset. Biztosan volt a tarsolyában rossz tapasztalat, aminek következtében bizalmatlanná vált. Talán naivitását mások kihasználták, máskor nem volt eléggé körültekintő ennél jelentősebb helyzetben, ez tehette őt gyanakvóvá. S mi, hogy vagyunk, amikor Istentől származik általunk nem teljesen átlátható, bizalmat igénylő körülmény, amikor csak résnyire nyitott a betekintés, és nem vagyunk tapasztalatilag meggyőződve arról, hogy jó lesz nekünk az általa kínált lehetőség. Talán, hogy elinduljunk Isten felé, rábízzuk magunkat, belevágjunk egy nehéznek tűnő szolgálatba, emberi kapcsolat kiépítésébe? Hiszünk neki? Hiszünk Igéjének? A testvéri szónak? Nyújtja Urunk a lehetőséget, amivel élhetnék, de vonakodunk, félénkek, bátortalanok vagyunk. Netán le is mondunk az új kihívás teljesítéséről, elszalasztjuk a felkínált lehetőséget, amit Vele megtehetnénk. Nyújtaná ajándékát, de az újszerűtől, ismeretlentől megriadunk. Ő bizonyosan nem áltat bennünket, nem kecsegtet valótlan ígérettel, látszatokkal, igazi jót készít nekünk.
„Bizodalmad legyen az Úrban, a magad értelmére pedig ne támaszkodj! Minden utadban megismered Őt, akkor Ő igazgatja a te utaidat.” Péld 3,5-6
