Egy közösségi rendezvény szünetében a kávézó felé vettem az irányt. Körülöttem minden asztalnál beszélgettek. Régi ismerősök keresték egymást, nevetések hallatszottak, mindenki otthonosan mozgott. Kértem egy dupla presszót a pultnál.

Korábban ilyenkor biztosan odaléptem volna valamelyik társasághoz, hogy bekapcsolódjak egy társalgásba. Aznap azonban valami elfáradt bennem: most nem akarok erőltetni semmit. A kávémmal az ablakhoz sétáltam. Hallgattam a beszélgetések moraját, kortyolgattam a presszómat, és hosszú idő után először jólesett egyszerűen csak jelen lenni. Nem kerestem új ismeretségeket, új történeteket.

A mellettem lévő asztalnál néhány idős hölgy üldögélt. Egyszer csak megszólalt az egyikük. Nem tudom megmagyarázni, miért figyeltem fel rá. Átlagos hangerővel beszélt, nem akarta magára vonni a figyelmet. Mégis volt valami a hangjában és a gondolkodásában, ami azonnal megragadott.

Egy letűnt korszak elevenedett meg előttem. Nem történelemként, hanem megélt életként. Küzdelmeket idézett fel, keserűség nélkül. Nehézségekről szólt, de méltósággal. Ahogy hallgattam, egyre erősebben éreztem: ezt az asszonyt szeretném jobban megismerni.

Ekkor a vele szemben ülő hölgy rám mosolygott.

– Gyere, ülj ide!

Leültem közéjük.

Nem maradhattam sokáig, mert még dolgom volt. Elköszöntem. Később, még a rendezvény alatt odamentem hozzá, bemutatkoztam, és megkérdeztem, lenne-e kedve egyszer folytatni a beszélgetést. Örömmel mondott igent.

Néhány héttel később felkerestem. Órákon át mesélt az életéről. Amikor elköszöntem, azt hittem, elkészült az interjú.

Néhány nappal később megszólalt a telefonom.

– Gyere el még egyszer! Azóta sokat gondolkodtam. Még nagyon sok mindent nem mondtam el.

Egy pillanatra elhallgatott, majd még hozzátette:

– És szeretném megköszönni a barátságodat.

Sokáig ültem a telefonnal a kezemben.

Barátság.

Különös szó ez valakitől, akivel alig néhány hete találkoztam.

A történetnek még nincs vége. Jövő héten folytatjuk. Ő azért hívott vissza, mert még vannak elmondatlan történetei. Én pedig azért megyek, mert úgy érzem, azon a délelőttön nem csupán egy érdekes életutat ismertem meg. Hogy miért éppen őt állította az utamba Isten, azt talán majd csak később értem meg.

„Az embernek az értelme kigondolja az útját, de az Úr irányítja járását.” (Példabeszédek 16,9)