Tavasszal nagy kertészkedésbe fogtam. Egyik tervem az volt, hogy a szüleim kertjéből elhozott kicsinyke diófacsemetét megfelelő helyre ültessem. Be kell vallanom, nem vagyok egy nagy tehetség, ami a kertészkedést illeti! Egyet azonban biztosan tudtam: Kertünkben a vékony földréteg alatt egy vastag kavicsos réteg húzódik. Így a faültetés egyetlen módja, hogy hatalmas krátert kell ásni és megtölteni termőfölddel, amiben megágyazhatunk a kis csemetének.

Egy nap ásóval, lapáttal és csákánnyal felszerelkezve nekiálltam a munkának. Kíméletlenül szántottam, lapátoltam, hogy a köveket még a kis gyökerek közeléből is eltüntessem. A gödör mellett halomban állt a használhatatlan kupac. Pihenésképpen lehuppantam az árnyékban, kisokos telefonomban rákerestem, vajon mivel segíthetem még a csemetét a fejlődésben. Olvastam a Kertész tanácsait: A diófa szereti a jó vízáteresztő talajt, amit szükség esetén úgy is elérhetünk, hogy kis kavicsokat keverünk a földjébe.

MICSODA? Kis kavicsokat? Amiket olyan gondosan kitakarítottam a földből?

És miközben a diófacsemete helyére a termőföldbe visszakevergettem egy-egy marék kavicsot, elgondolkodtam: nem így vagyunk ezzel az életünkben is? Szeretnénk minden bosszantó, fárasztó nehézség-kavicstól megszabadulni (és Isten valóban sok-sok nehéz kőtől megszabadít). Kiiktatni a fájdalmat, a „nehéz” embereket, a várakozást, bizonytalanságot, a megpróbáltatásokat és még egy csomó dolgot, amikről úgy gondoljuk, nem kellene, hogy az életünk része legyen. Kényelmesebb lenne nélkülük! Kiszórnánk életünk földjéből. Pedig okkal vannak ott. Isten áldását segítik életünk gyökereihez áramlani. Rajtuk keresztül formál, tanít, csiszol, felkészít, segíti, hogy növekedjünk.

„Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róma 5,3-5