Férjem édesanyja esküvőnk után 34 évet élt. Amikor párom bemutatni vitt a szüleihez, nagy örömmel és izgalommal vártam az eseményt. Amíg leendő apósom szeretettel fogadott, udvarlóm édesanyja hűvös ellenszenvvel nyújtott kezet. Nem erre számítottam, de „hát egy szem fiús édesanya” – gondoltam. Szeretnék úgy viszonyulni hozzájuk, mint saját szüleimhez – határoztam el. A kettőnk között lévő „hűvös elfogadás” az évek folyamán semmit sem változott, sőt!
Hamar feltűnt, hogy szeretne kicsit irányítani, bele-bele szólni az életünkbe. Házasságkötésünk kimondottan nem kedvére való volt. Aztán annak sem örült, hogy házasságunk első évében gyermekünk született. „Túl korai.” 1,5 év múlva a második. „Túl sűrűn jönnek.” Aztán kócos volt a szőnyeg rojtja, nem egyenletes a függöny hullámzása, port talált a szekrény tetején, és amúgy sem tudtam semmit a kedvére tenni. Közben megszületett a fiú unoka is, akinek nagyon örült. Istennek úgy tetszett, hogy időközben elszólította a szüleimet, majd rövid idő telt el, és apósom szíve egy pillanatban megállt. Gyermekeimnek egyetlen nagyszülője maradt. Felajánlottam, költözzünk össze, ne legyen egyedül. Ez sem volt jó ötlet. Ezután az ünnepeket, vasárnapi ebédeket – ha csak lehetett – mindig Nagymamával együtt töltöttük. Az évek során még két kislányunk született. Sokszor kértem Páromat, védjen meg Édesanyja nyilvánvaló bántásaival szemben, ne nekem kelljen hadakozni, hiszen gyermekeink egyre nagyobbak lettek, és ők is észlelték az Édesanya és Nagymama közötti villámlásokat. Békétlen lett a légkör itthon. Fizikailag, lelkileg lemerülve Istenhez kiáltottam segítségért. Nem hagyott válasz nélkül. Küldte az Ő „angyalait”, akik elvezettek a bűnbánathoz, megváltáshoz, új élethez. Jézus Krisztus a Megváltóm lett, épített, tanított, vezetett, és soha többé nem éreztem magam elhagyottnak, árvának. Ez azonban alapja lett újabb támadásoknak, főleg, amikor férjem is megtért. Teljesen megrontottam az egy szem fiát.
Így teltek az évek, már dédunokái születtek, beteges lett, végül ágynak esett és kórházba került. Nyilvánvaló volt, hogy nincs gyógyulásra esély, 87 éves volt.
A békétlen légkör azonban körül vett, és nagyon bántott, hogy ez marad ránk halála után. Minden nap mentünk hozzá, én igyekeztem a kórteremben úgy állni, hogy jelenlétemmel ne izgassam. Szerettem volna megtudni, mi az ellenszenvének az alapja, oka. Egyik éjjel nem tudtam aludni, és végig imádkoztam, könyörögtem: Uram, ne vidd el így a Nagymamát! Adj békességes elválást és az itt maradóknak békességet a szívükbe!
Másnap Anyósom csak annyit szólt a látogatásunkkor: Ágnes, gyere ide! Amikor az ágyához értem, két keze közé vette férjem és az én jobb kezemet, összefogta két kezével és azt mondta: Jó lesz ez így!
Majd elaludt. Nem ébredt fel többé.
Megnéztem az aznapi Igét: „Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne féljen!” (Jn 14, 27)
