Május közepén tartották a Tour de Hongrie magyar kerékpáros versenyt. Miután hobbim a kerékpározás, ezért igyekezetem – igaz a TV előtt, de – követni a futamokat.
A kerékpárosok nem egyedül, hanem csapatban versenyeztek. Az éppen erős versenyzők szélárnyékot adtak a fáradtaknak, hogy együtt maradjon a csapat és sikeresen érjenek a célba.
Az idén az időjárás egyáltalán nem kedvezett a versenyzőknek, mivel mind az öt napon keresztül meg kellett küzdeniük az erős széllel, a hideggel és az esővel, sőt az utolsó két napon még a meredek hegyi utakkal is.
Összességében a Tour de Hongrie a csapatmunka és az egyéni teljesítmény ötvözete, ahol a sikerhez elengedhetetlen a csapattársak önfeláldozó munkája. A versenynek több célja is van, pl. a szakaszgyőzelem, ahol különféle színű trikót kap a győztes.
A futam elején előfordult, hogy néhányan ott hagyták a mezőnyt – ők voltak a szökevények –, akik nagyon erős tempót diktáltak, és úgy mentek elől. Miután a távok 100 km felett voltak, így egy bizonyos idő után lemaradoztak, s nem ők jutottak be először a célba.
A következő kérdések fogalmazódtak meg bennem: Hogyan élem meg a hívő életemet? Egyéni harcos vagyok, „szökevényként” magamra koncentrálok és csak a saját boldogulásom érdekel? Milyen szerepem van a gyülekezeti közösségben? Kész vagyok támogatni a hívő testvéreimet? Tudok a háttérbe húzódni, és onnan segíteni őket, ahogy a kerékpárosok teszik a versenyen? Ha pedig engem bíznak meg a vezetéssel, akkor akarok Pálhoz hasonlóan haladni a cél felé, és másoknak is mutatni az utat? A versenyzők ismerik a célt és tudatosan haladnak a kijelölt úton. A hívő ember is tudja, merre tart az útja, hiszen beállt Jézus csapatába, és kész az Ő irányítása alatt haladni a mennyei otthon felé.
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: Végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr…” (2Tim 4,7-8)
