Nemrég lehetőségem nyílt arra, hogy ellátogassak azokra a felvidéki és felső-ausztriai helyszínekre, ahol a második világháború utolsó félévét nagyapám hadifogságban töltötte. A gyermekként már többször hallott történetek igazán csak most elevenedtek meg és döbbentettek rá, hogy mi mindent kellett átélnie. Például akkor, amikor felsorakoztatták őket, és minden másodikukat a velük kiásatott árokba lőtték. Vagy amikor heteken át kellett menetelniük cél, élelem, megfelelő öltözék nélkül, majd egy fogolytáborban kikötni, ahol csak „egy hajszálon” múlt, hogy nem egy szibériai transzportba sorolták be. Az akkori fiataloknak hogy volt erejük az ilyen megpróbáltatások elviselésére? Vajon a mostani nehézségeink, amikben olyan látványosan tudunk szenvedni, tényleg olyan elviselhetetlenek? Nem tudhatom pontosan, hogy a hosszú hónapok nélkülözései és bizonytalanságai alatt mi játszódott le nagypapámban, akit a templomból hazafelé tartó fiatalemberként az utcán fogtak el. De azt igen, hogy végül a stockeraui szovjet fogolytáborban jutott hitre. Volt ugyanis a fogolytársak között valaki, akinek a saját szempontjainál fontosabb volt, hogy az evangéliummal közelítse meg a többieket. Nagyapám nemcsak túlélte a fogságot, hanem Krisztusban kapott új élettel térhetett haza, majd találhatott lelki közösségre, és élete végéig Isten gyermekeként élt.
„Még, ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy. Vessződ és botod megvigasztal engem.” Zsoltárok 23,4
