Hajnali kelés, rohanós készülődés, épp elérem a HÉV-et. Még gyorsan átolvasom az aznapi órák anyagát az utazás alatt. Az iskolában az első óra előtt még pont ki tudom nyomtatni, amit kell, beelőzve a kollégák elé. A szünetekben rohanás, az ebédidő csak a második fogásra elég. Délután értekezlet, továbbképzés, esetmegbeszélés. Hazafelé a HÉV-en dolgozatjavítás, email írása a szülőknek. Este vacsora, közben olvasás, aztán a határidős munka beküldése. Bezuhanás az ágyba. Másnap ugyanígy vagy ehhez hasonlóan.

A telefont nem veszem fel, mert túl hosszú lenne a barátnőmmel beszélgetni. Majd talán hétvégén. Nővérem kirándulásra hív, de esélytelen, hogy elmenjek akár fél napra is. A bibliaóráról, ha eljutok rá, hamarabb lelépek, hogy bírjam a másnapi munkát. Az istentiszteleten jegyzetelek, hogy ne aludjak el. Nincs időm, nincs időm, nincs időm – hányszor mondom egy héten magamnak és másoknak? És Istennek? Elmarad a mindennapi lelki kenyér, gépiessé válik az imádság. Mit érezhet valaki, akinek azt mondom: „Nincs időm rád”? Mit gondol Isten, amikor neki a maradék időm utolsó morzsái jutnak csak? Mi lesz egy kapcsolatból, amit nincs idő ápolni?

De Isten utánam nyúl. Szól szolgái, igéje által: Ne mondd, hogy öt iga ökröt vettél! Ne legyen mindig más fontosabb! Nekem mindig van rád időm. Ne mondd, hogy neked nincs rám! Tartsd meg a nyugalom napját, hogy emlékezhess szabadításomra!

Szól és újra szól. Nem enged el. Újraépíti a kapcsolatunkat, mert szeret.

„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Zsoltárok 90:12