Ez a cikk a Biblia és Gyülekezet folyóiratunk 2015. decemberi számában jelent meg. A teljes szám elolvasásához kattintson ide.

„Az embernek nem feltétlenül jelent örömhírt az, hogy Istennel rendezheti viszonyát, mert nem is ismeri őt. Ezért is szükséges bemutatni azt, hogy mi mindent nyer vissza az élő Istenhez térő ember, mert a konkrétumokkal ragyog fel számára az örömhírnek örömhír volta. A szerető Istenhez térő ember felszabadul a bűnei miatti lelkiismeretfurdalástól, feloldozást nyer, múltja rendeződik – hiszen bűne megbocsáttatott…“

(Olvasásra: 1Kor 15,1-11)
Tudatában vagyunk annak a ténynek, hogy az utca emberének nem jelent különösebbet az evangélium szó, erről legfeljebb a négy bibliai evangélium valamelyike jut eszébe. Az eredeti görög szó jelentése: örömhír, jó hír – ami nem feltétlenül fog felötleni azokban, akik találkoznak a kifejezéssel – legalábbis nem a bibliai jelentéstartalommal.
Nem megnyugtató tény ez, ám ennél sokkal tragikusabb valóság, hogy keresztyén körökben is bizonytalanság van az evangéliumi üzenet tartalma tekintetében. Bár az egyházakban forgolódók gyakran emlegetik ezt a szót, sajnos alig találunk olyat, aki a kifejezés bibliai tartalmát érti, hiszi és komolyan is veszi. Ezért helytelen az a felfogás, hogy minden keresztyén felekezet ugyanazt az evangéliumot képviseli. A keresztyén felekezetek sajnos – számtalan esetben – hamis evangéliumot hirdetnek és tesznek a hit, így emberi életek alapjává. Az evangélium azonban nem játékszer, egyrészt Isten elmarasztaló ítélete van azokon, akik evangéliumát meghamisítják (Gal 1,8), másrészt a hamis evangéliumba vetett hit által senki (!) nem üdvözül (1Kor 15,2)! Mindez arra sarkallhat minket, hogy alaposan megfontoljuk, amit a Szentlélek az 1Kor 15,1-11-ben az evangélium, vagyis az örömhír tartalmával kapcsolatosan elénk tár. De még inkább indítson erre maga, a bibliai evangélium, ami Isten páratlan értékű, csodálatra méltó és örökké időszerű üzenete a világ számára, amit – jó tetszése szerint – a Szentírással hozzánk is eljuttat.

Krisztus meghalt és feltámadt

Amikor Pál apostol a levelének olvasóit az általa is hirdetett – tehát eredeti – örömhírre emlékezteti, akkor mindenekelőtt a názáreti Jézusra mutat, aki maga a Krisztus: „Eszetekbe juttatom az evangéliumot…, hogy a Krisztus…” Számára a bibliai örömhír nem a Jézus Krisztus konkrét történeti személyétől függetlenített mese, legenda, mítosz, eszme-idea volt, hanem olyan isteni üzenet, amiben Jézus központi szerepet játszik, ami Krisztus egyedülálló történeti személyétől elválaszthatatlan! Kálvin szerint: „… az egész evangélium Krisztusban foglaltatik, úgyhogy, aki csak egy lépést is eltávolodik Krisztustól, az az evangéliumtól távolodik el…” (Kommentár a Római levélhez). A történeti Jézus Krisztus nélküli evangélium (vö.: „Isten mindenkit szeret” – kegyesnek ható szlogennel!) nem a bibliai evangélium.
Sőt, az apostol, Jézus Krisztus személyéből kiindulva két történelmi jelentőségű eseményt említ – mint amik ugyancsak az evangélium alkotórészét jelentik: Krisztus halálát és feltámadását. Krisztus meghalt, halála valóságos, történeti halál volt, aminek bizonyítéka, hogy eltemették. Ez az esemény az ószövetségi írásoknak megfelelően, azokat beteljesítve történt. Ám ugyanaz a Jézus, aki meghalt, akit eltemettek, a harmadik napon feltámadt a halálból! Ezt ugyancsak történeti tényként kezelte, aminek bizonyítékaként említi az írásokat és mindazokat a tekintélyes férfiakat (egy részüket név szerint is), akik találkoztak a feltámadt Jézussal. Akik nem látomásban, képzeletben, álomban – hanem testi érzékszerveikkel tapasztalták a feltámadt Jézust.
Mindezekből következik, hogy Pál apostol számára Jézus személye, halála és feltámadása – az ószövetségi iratok által előre jelzett s azokkal egyező – történeti tény. Az apostoli evangéliumban Jézus személye úgy áll a centrumban, mint aki meghalt és harmadnapra feltámadt az írások szerint.

Krisztus halálának és feltámadásának bibliai értelmezése

Az apostol által is hirdetett örömhír azonban nem csak egyszerű híradás volt a történeti Jézusról, illetve haláláról és feltámadásáról, hanem beletartozott ezeknek az ószövetségi szent iratok szerinti értelmezése is, ami elengedhetetlen és fontos eleme volt a Jézusról szóló örömhírnek. Miszerint halála: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért”, feltámadásának értékelése pedig voltaképpen az 1Kor 15. fejezete, amit a feltámadás himnuszának is nevezünk. Miszerint: Jézus feltámadása a halottak feltámadásának, közelebbről a benne hívők feltámadásának és az élő Istennel való örök közösségre jutásuknak biztosítéka. Halálával és feltámadásával Krisztus helyreállította az Isten és a bűnösök szeretetközösségét – ami Ádám és Éva bűnével megszakadt. Ez a Jézus dicsősége. Az ember ezzel kerülhet vissza a bizalmi atyai-fiúi kapcsolatba, amire teremtetett is, de ami a bűnesettel megszűnt.
Jézus halála volt az előfeltétele a megszakadt közösség helyreállításának. Pál apostol római gyülekezetnek írt levelére hivatkozva kijelenthetjük, hogy ő az ószövetségi iratok alapján írt Istenről, aki a vele való szeretetközösségbe teremtette az első embert, és megadta az ehhez szükséges törvényt is. De az első emberpár – mint az emberiség feje – fellázadt, megszegte a törvényt, ezzel megszakadt Isten és ember közt a harmonikus szeretetközösség – az ember meghalt, kárhozatra jutott. Pál apostol ebben a levélben is bizonyította, hogy az ősszülők utódai – zsidók vagy pogányok – az élő Isten törvényét megszegő bűnösök, akik azért teszik ezt, mert személyiségük – fogantatásuktól – telített az Istennel való ellenségeskedéssel. Ezért minden ember jogszerűen áll Isten kárhoztató ítélete alatt, és egyikük sincs abban a helyzetben, hogy tettükkel megváltoztathatnák a rájuk már érvényes kárhoztató isteni ítéletet, vagy kibékíthetnék a szent és igazságosan haragvó Istent. Az apostol az ószövetségi összefüggésrendszer feltárásával érzékeltette olvasóival Isten előtti reménytelen, kétségbeejtő helyzetüket. S amikor azok már felismerték elveszett állapotukat, akkor feltárta előttük az örömhírt, mint titkot, bemutatva, hogy a szent Isten az embereknek – bűntől és az azzal kiérdemelt jogos büntetésétől, a kárhozattól való – megszabadítására és a vele való kapcsolat végleges helyreállítására – már az örökkévalóság előtt – tervet készített. Ebben a tervben egyedülálló szerepet jelölt ki az ő Fiának, Jézusnak. Végtelen szeretetében úgy határozott, hogy neki tulajdonítja – mintegy az ő számlájára írja – a bűnösök bűneit, s ezekért – az elkövetők helyett – őt bünteti igazságos ítéletével. Jézus vállalta ezt a küldetést, magára vette a bűnösök bűnét-vétkét, ezzel azok jogos isteni büntetését, majd feltámadt, hogy előkészítse és biztosítsa a halottak feltámadását – kiváltképpen a benne hívők feltámadását az Istennel való örök és teljes közösségre.
Ennek a tervnek teljesülése kezdődött el a földön, amikor szűz Máriától megszületett. S amikor meghalt a golgotai kereszten, akkor teljesedett be az isteni tervnek megváltásunkat jelentő része: bűneink büntetése van őrajta (Ézs 53.). Jézus, ezzel az egyszeri és tökéletes áldozatával, azaz halálával teljesen kiengesztelte, megbékítette Istent, örökre kivívta az Istent és törvényét lábbal tiprók számára az isteni teljes megbocsátást, mindazoknak, akik hisznek Jézus Krisztusban. Feltámadásával pedig biztosította a halottak feltámadását. Garancia ez minden halottnak, a benne hívőknek (megváltottaknak) pedig a boldog örök életre, vagyis az Istennel való örök közösségre történő feltámadására.
Pál apostol az ószövetségi iratokra utalva tette érthetővé mindenkori olvasói számára, hogy a Jézus haláláról és feltámadásáról való beszéd miért is örömhír. Maga, a Szentlélek volt ebben segítségére. Segítették őt Jézus tanítványai is, akik tájékoztatták arról, hogy Jézus is az ószövetségi iratokra hivatkozva értelmezte önmagát (pl. Mt 11,3-6; Lk 24,25-27). Sőt, kijelentésben (Gal 1,11) is segítette ennek megértését. Ezek nélkül az információk nélkül Jézus Krisztus történeti személye, halála és feltámadása – mint az evangélium magva – voltaképpen jelentéktelen és érthetetlen lett volna az apostol(ok), zsidó vagy éppen pogány hallgatósága számára. Az említett bibliai háttérrel azonban érthetővé és jelentőségteljessé vált az örömhírnek örömhír volta. Ezért nincs másféle helyes értelmezése Jézusnak, halálának és feltámadásának. Amit Pál megírt, azt az írások szerint (kétszer is hangsúlyozza!) tárta elénk, és ezzel is bizonyította, hogy értelmezése nem az egyik helyes, hanem az egyetlen helyes értelmezése Jézus személyének és tetteinek!
Ezért Jézust, halálát és feltámadását ma is (!) egyedül a Szentlélek ihlette szent iratok (immár az Ó- és Újszövetség) szerint tudjuk megismerni és helyesen értelmezni. Természetesen a Szentlélek segítségével. Ezért állíthatjuk, hogy halála helyettes engesztelő áldozat, feltámadása pedig nem csak az előbbi bizonyítéka, hanem a halottak feltámadásának és Istennel való örök közösségre jutásuknak záloga. Isten változatlanul a Szentlélek által ihletett iratokat használja Jézus és tettei titkának megértetésében, amit ma is Szentlelkével munkál szívünkben. A kereszt evangéliuma így válik a 21. században is szívet melengető örömhírré.
Aki a Lélektől ihletett ó- és újszövetségi iratokat figyelmen kívül hagyva, ezektől függetlenül vagy ezekkel szemben értelmezi Jézust, illetve halálát és feltámadását, és nem tart igényt a Szentlélek segítségére, az félreértelmezi Jézust, és az örömhírt meghamisítja! Lásd pl. a liberális-, felszabadítás-, vagy feminista teológia Jézus-képe! Isten óvjon meg minket ettől az értelmezéstől!
Az embernek nem feltétlenül jelent örömhírt az, hogy Istennel rendezheti viszonyát, mert nem is ismeri őt. Ezért is szükséges bemutatni azt, hogy mi mindent nyer vissza az élő Istenhez térő ember, mert a konkrétumokkal ragyog fel számára az örömhírnek örömhír volta.
A szerető Istenhez térő ember felszabadul a bűnei miatti lelkiismeret-furdalástól, feloldozást nyer, múltja rendeződik – hiszen bűne megbocsáttatott. Az élő Istenben a hétköznapot békességben élhetővé tevő forrásra talál: megleli a mások iránti szeretet, a mások terhének hordozásához kellő lelki erő, a nehézségekben való vigasztalás vagy a jó döntésekhez szükséges bölcsesség forrását. Az ember iránt megbékült Istenhez térő ember megtalálja helyét a mindenségben: nem magát isteníti, nem a teremtett természetet, amik nem istenek, hanem a valódit, akinek teremtménye ő is, és akinek csodálatos teremtett világában élhet. A neki személyesen szükséges lelki javakat találta meg Istenben: a feltétlen szeretet kincsét, a lelki békesség, az tiszta öröm kincseit – amik személyiségét kiegyensúlyozottá teszik. Őt is építő, szerető, segítő embertársakra talál, szeretetközösség (gyülekezet) részese lesz. Az Istennel hit útján érintkezhet: hittel hallgatja a Bibliából az isteni szót, imádságban a meghallgattatás ígéretével beszélhet hozzá: kiöntheti előtte szívét, felteheti kérdéseit és hálával dicsérheti… Az Istennel megbékélt ember Isten előtt igaz, ezért megnyugtató választ kap létkérdéseire: Honnan jön, kicsoda, miért él stb. Szilárd és helyes értékrend részese, amiben helye van családjának, anyagi javainak, honfitársainak, hazájának – és mindezeket megelőzően Istennek. Aki Istenhez tért, az ismeri és használja az „archimedeszi pont”-ot, Istent, aki nélkül nincs erkölcsi rend, és lehetetlen a valóság helyes megismerése. Isten erkölcsi és ismeretelméleti szükségszerűség – nélküle minden szétesik.
Az istenfélő ember Istenben a boldog és rendezett családi élet titkait ismeri meg, jövője csodálatos reménnyel teli: számára a halál nem megsemmisülés, hanem az őt szerető Istenhez való megérkezés, és majd feltámad új testben, részesül az Isten új világában, a békesség országában. Isten nem az istenhívő embert tönkretevő, átverő, kifosztó, leépítő, félrevezető, hanem fokozatosan stabilizáló, felépítő, életet kiteljesítő, felemelő társ. Megbízható, hűséges, szerető Isten, aki nem rabbá, hanem szabaddá tesz.
Az ilyen ember hasonlít a fészekbe visszakerülő madárfiókához, amelyik újra védelem, gondozás alá került és biztonságba jutott; vagy a lázadásból hazatérő, majd otthon szerető szülőjét megtaláló fiatalemberhez… Megtalálta azt, aki minden valóságos és érthető értelmi-érzelmi szükségét csillapítja és kielégíti. Kétségtelen, hogy ez, a minket Krisztusban halálosan és feltétlenül, örökre szerető Isten gyökeresen új életre nyit perspektívát számunkra – ha nem ellenségeként, hanem híveként élünk. Nélküle a felsoroltakból örökre kimaradunk, általa pedig mindezekben és még sok egyébben örök időre részesedünk. Igen, az örömhír valóban örömhír!

Az evangéliumba vetett hit

Pál apostol felszólította hallgatóságát arra is, hogy higgyenek mindabban, amit ő Jézusról, haláláról, feltámadásáról mondott. A személyes hitre felszólítás-hívás hozzátartozott az evangélium hirdetéséhez: „Eszetekbe juttatom az evangéliumot, melyet hirdettem nektek, melyet be is vettetek…” (1Kor 15,1-2). Tehát nem csak elhelyezte ezt az örömszerző ajándékcsomagot a korinthusi emberek elé, hanem meg is kínálta vele őket: Nos, tessék, ez a tietek, vegyétek be, azaz fogadjátok el, számotokra készült, higgyetek benne! Higgyetek ebben a Jézusban, aki meghalt a kereszten, és harmadnapra feltámadt, és biztosította ezzel a lehetőséget, hogy kegyelemből örökre visszakerüljetek az élő, személyes Istennel való boldogító szeretetkapcsolatba, ahonnan ősszüleink miatt kiestetek! Ne rideg közönnyel és elutasító hitetlenséggel, hanem befogadó hittel fogadjátok el az örömhírt! Kezdjetek tehát vele új életet, mint szeretett fiai és lányai
Kétségtelen, hogy a korinthusiak – a Szentlélek révén, amit éppen az örömhírrel munkált bennük – hittek az örömhírnek. Így lettek keresztyénné. Nem az ún. szentségek, misztikus tapasztalatok, hősies vallási teljesítmények, jócselekedetek tették őket keresztyénné, hanem Isten, aki kimunkálta bennük a hitet. A korinthusi keresztyének ezt követően ebben a hitben „álltak” – vagyis kitartottak a hétköznapokban is. Pál apostol biztatta is őket arra, hogy tartsák is meg szívükben hittel az evangéliumot.Mindezt számunkra is hirdeti Isten Szentlelke: ha megismertük Jézus evangéliumát, akkor higgyük is azt önmagunkra nézve igaznak! Ugyanis igaz beszéd az, és teljes elfogadásra méltó. Isten, Jézus haláláért minden bűnünket megbocsátotta, feltámadásával biztosította feltámadásunkat és az új testben létet az ő örökkévaló országában. Nem vár cserébe ezért tőlünk semmiféle vallási pluszteljesítményt, érdemet, áldozatot, jócselekedetet, hanem azt, hogy hittel fogadjuk el ezeket. Adjunk hálát Jézusnak azért, hogy biztosította számunkra az Istennel való örök közösséget, és ezzel elkerültük az örök kárhozatot.

Ha pedig már hisszük mindezt, akkor tartsunk ki az örömhír bibliai (!) tartalma mellett – napról napra hálával felidézve azt szívünkben! Ezzel védjük is ezt a kincset a támadástól, hamisítóktól. Az örök evangéliumon Isten védjegye ragyog, hamisítását törvénye bünteti: a hamisítókon Isten súlyos ítélete van. Ha valaki hamis evangéliumban hisz, továbbra is a kárhozatban van és – ha nem ismeri meg az igazi örömhírt! – marad örökre. Mindnyájan, akik ismerjük és hisszük a bibliai, apostoli evangéliumot, bátran hirdessük, hogy mindenkihez eljusson Isten üdvözítő, megmentő ereje-hatalma: „… nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először, meg görögnek. Mert Isten igazsága jelentetik ki abban, hitből, hitbe, amint meg van írva: az igaz ember pedig hitből él” (Rm 1,16-17).
Így tegye le Isten általunk is sok-sok ember karácsonyfája alá az örök evangélium kincsét!

Sípos Ete Zoltán / Szeged