Öcsi kutyámmal sétálva – aki nevét meghazudtolva már egy öreg, reumás agglegény – összetalálkoztam egy régi ismerősömmel. Rögtön feltűnt neki, hogy Öcsi járása inkább totyogásra emlékeztet, mint peckes lépdelésre, és a szót az idő múlására, az öregedés szomorú valóságára terelte. Valószínűleg nem elsősorban az foglalkoztatta, hogy Öcsi felett hogyan szállt el az idő.
– Hány éves ez a kutya? – kezdte a szót.
– Bizony már tizenegy – válaszoltam tömören.
– Szörnyű belegondolni, hogy milyen megállíthatatlanul múlik az idő – fűzte tovább a gondolatot.
– Szemlélet kérdése, hogy múlik, vagy előre halad. Attól függ, merre nézel, előre vagy hátra – vettem fel a beszélgetés fonalát.
– De a tegnap soha nem hozható vissza…
– Igen, de mindig jön a tegnap után egy ma, és annak is megvannak a maga feladatai, örömei – érveltem én.
– Jön, jön, de az ember útja egyre csak lefelé halad.
– Miért, szerinted hol a vége? – kérdeztem.
– Hát a sírban. Szerinted az nincs lent?
– Az én horizontom távolabb van.
– Távolabb a sírnál? Talán átléped? Ezt hogy érted? – értetlenkedett.
– Nem régen volt húsvét. A feltámadás nem mond neked semmit?
– Feltámadás… te hiszel ilyesmiben?
– Én igen, és ez a távlat ad értelmet számomra a mának is.
– Irigyellek. Jó neked.
– Lehetne neked is. Jézus érted is meghalt.
– Na, további jó sétát! Ne hajtsd túl a kutyádat!
– Te meg előre nézz, amikor jársz, és ne hátra!
„Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36)
