„Ahogy a történelemben megjelenő, emberré lett Isten Fiában – az ún. történeti Jézusban – máskor is megmutatkozott istensége – pl. úr a betegség, a természet erői, a halál fölött (Jairus lányának feltámasztása) –, most ugyanezzel a hatalommal támadt föl. >> Ez bizonyítja valóságos Isten voltát. Más nem tudta volna magát a maga erejével kiragadni a halálból.<<”

Az ember néha olyan eseményekkel találkozik, amik megállítják, elgondolkoztatják, majd pedig hatásukra csodálkozni kezd.
Miként is tette Isten az ő szeretetét leginkább kézzel foghatóvá, nyilvánvalóvá? Úgy, hogy elküldte erre a világra egyszülött Fiát; Jézust, akiben – bár ő hozzánk hasonlóan megkísértetett a bűntől, de abban el nem bukott – megmutatta irántunk való szeretetét azzal, hogy értünk, bűnösökért meghalt (Rm 5,8) a Golgotán felállított kereszten. Majd mindezt kiteljesítette azzal, hogy kihozta őt a halálból: a juhoknak (a kereszthalállal megváltottaknak) nagy Pásztorát, Jézust (Zsid 13,20). Ezek a tények csodálatot keltenek az emberben: egyrészt Jézus megmagyarázhatatlan nagysága, másrészt szeretete. Majd felteszi magának a kérdést: Ki vagyok én, hogy, Jézus mindezt vállalta értem?
Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy a Jézus tettére így rácsodálkozó ember előtt milyen értékek tárulnak fel Isten kincsesbányájából!

• Felfedezheti, hogy Jézus Krisztus személyét csak történelmi időhatárokra korlátozás nélkül szabad és érdemes vizsgálni. Bár a Szentírás betekintést enged a földi születése előtti időkbe (amikor Isten neki adta az övéit, szerette őt, és dicsőséget adott neki, Jn 17,24), a megalázkodás és megaláztatás időszakába (az emberi lét vállalásától a pokolra szállásáig), valamint a felmagasztaltatás dicsőséges korszakába is (feltámadásától az ítéletre való visszajöveteléig), mégis nagyon fontos szempont, hogy ezek az „élet”-szakaszok egységes egészet alkotnak. Elválaszthatatlanok, szorosan összetartoznak, küldetésének részei. Többek között ezért nem lehet az ünnepek jelentősége között különbséget tenni: Melyik a nagyobb, karácsony vagy húsvét? Megtörténhetett volna egyik a másik nélkül?
  Amikor az Isten szeretetéből fakadóan Jézus Krisztus meghalt, akkor az eseménysor még nem fejeződött be. Három nappal vagyunk megaláztatásának csúcspontja, a kereszthalála után: „Nagypénteken világossá lett: kicsoda egyedül az igaz Isten”.
  Jézus Krisztus „halálában van üdvösségünk teljes megvalósulása, mivel e halál által békültünk meg Istennel, tétetett elégség az ő igaz ítéletének, vétetett el az átok, fizettetett le a büntetés”.
  Sokan csak Jézus kereszthalála jelentőségének felismeréséig jutnak el – de ott megállnak. Elmélyednek a szenvedés megmagyarázhatatlan titkaiban, vagy a szenvedő Krisztus-test (corpus) lesz számukra fontos. Ez a szemlélet a nyugati keresztyénségre jellemző, és néha bizonyos pietista jellegű ébredési mozgalmakra is. A keleti (ortodox) egyházak pedig a kereszthalál háttérbe szorítása mellett, a feltámadással foglalkoznak többet – pedig ez a két esemény (az ezeket megelőzővel, illetve követővel) összetartozik.
• A következő kincs, ami a bibliai kijelentést kutató ember előtt felragyog, az a húsvéti győzelem csodája. Nem lehet ezt a csodát a földihez hasonlítani, ezért sántítanak a tavaszi kikelethez, a természet megújulásához hasonlító példálózások a prédikációkban. A feltámadás olyan történeti esemény, csoda, amit nem lehet megmagyarázni. Ehhez csak a semmiből való teremtés ténye hasonlítható. Ha csupán a tanítványok hitében támadt volna fel Jézus, akkor miért szaladtak el a sírt őrző katonák, és miért fizették le őket a főpapok?
  Péter apostol ki is hangsúlyozza, hogy a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus ugyanaz a személy (Csel 2,36). Jelenti ez egyrészt azt, hogy „a valóságos ember-alakban, Jézus rabszolgai formájában ISTEN volt jelen, másrészt – ugyan olyan hangsúllyal – arra figyelmeztet, ami Jézussal húsvétkor történt: a felmagasztaltatás az EMBERREL történt”.
  Azért kell Jézus felmagasztalásáról beszélnünk húsvétkor, mert akkor:
  „a Fiút mutatta be az Atya. Ekkor a Fiú kilétének az Atya által való hatalmas megbizonyítása történt (Rm 1,4). Húsvétkor az lett világossá, hogy kicsoda Jézus Krisztus, akit az Ő küldött!”
  Isten elfogadta Jézus áldozatát – ezt megpecsételte azzal, hogy felemelte, feltámasztotta őt.
  Amikor az emberek az elkerülhetetlenről, a legyőzhetetlenről beszélnek, akkor a halálra utalnak. Azzal az eseménnyel ugyanis vége lesz minden életnek. A testi halál minden erőnek, hatalomnak felette áll. Jézus Krisztus feltámadásával Isten ezt a legyőzhetetlennek tartott halált győzte le. Kiderült: Isten hatalmasabb, mint a halál. Jézus legyőzte a halált, ő mindenek fölött áll! Jézus feltámadása megmutatta, hogy „lelkének a meghalt és eltemetett testtel újra egyesülnie kellett, és azt, hogy elhagyva a sírt újra megjelent sokaknak. Visszatért az életbe, és az övéitől megláttatott. Ez tehát az istenemberi életének tökéletes helyreállítása és megkezdett dicsősége!”
• Kinccsé lett számunkra az a megismerés, hogy a feltámadás az isteni erő bemutatása is. A Szentírás tudós emberei rámutatnak, hogy „a feltámadást kétféle kifejezéssel jelöli a Szentírás. A./ Jézus Krisztus feltámadt: tehát a saját isteni erejénél fogva kiragadta magát (Jn 10,17-18), mert lehetetlen volt, hogy fogva tartsa (ApCsel 2,24). Ezt sok igehely bizonyítja, pl.: Lk 24,6; és 46.; 1Kor 15,4 és 12; stb.)”.
  Ahogy a történelemben megjelenő, emberré lett Isten Fiában – az ún. történeti Jézusban – máskor is megmutatkozott istensége – pl. úr a betegség, a természet erői, a halál fölött (Jairus lányának feltámasztása) –, most ugyanezzel a hatalommal támadt föl. „Ez bizonyítja valóságos Isten voltát. Más nem tudta volna magát a maga erejével kiragadni a halálból.”
  „B./ Isten feltámasztotta Őt: a Biblia ezt a mozzanatot is kiemeli, így a két gondolat nem kioltja, hanem kiegészíti egymást. Isten cselekedett nagypénteken, mert megítélte a bűnt, ez az istenítélet, a feltámadás viszont isteni felemeltetés (ApCsel 2,24. és 32; Rm 4,25. és 28; 8,11; Gal 1,1. stb.)”.
• A húsvéti történet bizonyítja számunkra az isteni kijelentés beteljesedését is, amikor ezt olvassuk:
  „harmadnap halottaiból” támadt fel.
  Harmadnap, „ezt az Apostoli Hitvallás szintén a Kijelentés alapján hangsúlyozza”. Jézus többször és érthetően beszélt még életében a tanítványainak – nem csak arról, hogy át kell adatnia az emberek kezébe –, hogy halála után harmadnapra feltámad. Halottaiból: aki ugyanolyan halott volt, mint – addig vagy azóta is – bárki más, akinek befejeződött a földi pályafutása. Nem tetszhalálból támadt föl. Ha csak ezt a tényt emelnénk is ki a feltámadás ünnepéhez köthető események közül, akkor is csodálattal telne meg és gyönyörködne a lelkünk abban a Jézusban, aki emberré lett, aki Istennek titkos tanácsát és akaratát a mi váltságunk felől tökéletesen kijelentette (Heidelbergi Káté 32. kérdés-felelet). Abban az Istenben, aki meghalt a mi bűneinkért az írások szerint, és feltámadt, szintén az írások szerint a mi megigazulásunkért (1Kor 15,3).
  

Azon túl, hogy Isten önmaga számára támasztotta föl Jézust – dicsőségére, semmihez sem fogható hatalmának megmutatására – és, hogy jobbján ülve uralkodjék, vizsgáljuk meg azt is, hogy ez, a szeretetéből fakadó felmagasztaltatás mit adott számunkra!
A Heidelbergi Káté (később: HK) így fogalmazza meg ezt a kérdést (45.): „Mit használ nekünk Krisztus feltámadása?” Lássunk először két választ a keresztyén irodalomból!
1.) Az 1655. évi Tarcal-Tordai hitvallásból: „Győzedelmesen támadott fel, hogy el-oltván és el-temetvén minden mi romlásunkat, megujjullyunk, új lelki és örök életre, és nekünk az után az első halál ne légyen a bűnnek büntetése, se a második halálra való bé-menetel, hanem ellenben legyen a mi testünk megöldököltetésének bé-tellyesedése és az örök életre való által-menetelt minékünk megnyissa…”.
2.) Sebestyén Jenő szerint, hogy ne váljon a Húsvét ünnepe „… lélektelenné, és tűznélkülivé…, hitbeli nagykorúsággal kell megragadni a diadalmas húsvéti hit szélességét, hosszúságát, mélységét, és magasságát az egyéni élet számára is…”.
A feltámadás gyakorlati hasznai tehát:

• A hitünk nem hiábavaló, nem alaptalan, hanem tényekre épül: „halálra adatott bűneinkért” (Rm 4,25a). Ha nem támadt volna fel, akkor nem lenne alapja a mi hitünknek sem (1Kor 15,17).
• Bűnbocsánatot kaptunk. A bűnét megbánó bűnös a feltámadás következményeként terheitől felszabadulva élhet a bűnbocsánat örömében, és teljes meggyőződéssel vallhatja az Apostoli Hitvallás szavaival: „… hiszem… a bűnök bocsánatát…”
• Igazzá és szentté nyilvánított bennünket Isten, amikor Krisztus feltámasztatott megigazulásunkért (Rm 4,25/B). Amikor Ábrahám tényként fogadta el Isten ígéretét – ami pedig csak Krisztusban valósult meg – Isten beszámította azt neki igazságul, azaz neki tulajdonította. Isten már nem bűnösként tekintett rá, mert igazzá nyilváníttatott. „…Isten ingyen kegyelméből, nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát (igaz-voltát) és szentségét, mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus…” (HK 60.).
• „… hatalmával már most új életre támaszt minket is” (HK 45.) Az, hogy ő az áldásaiban és javaiban részesít, az az új élet. A feltámadás ereje és valósága miatt tapasztalhatjuk, hogy a bűn nem kell, hogy uralkodjék rajtunk (hogy legyőzzön), nem kell, hogy a Törvény rettentése alatt éljünk – hiszen szabadságra hívott el. Ez az új élet diadala! (olvasandó: 1Kor 15,55-57)
• Feltámadása és mennybemenetele után az Atyánál közbenjárónk van: „Ha nem támadt volna fel, nem lett volna soha élő Közvetítőnk, Megváltónk a mennyben…”. Az Isten elé csak tette okán és általa mehetünk. Amikor mi imádkozunk, Jézus az, aki emlékezteti az Atyát az értünk való áldozatára, és kéri az Urat, hogy ezért a helyettes áldozatért hallgasson meg bennünket.
• A feltámadásban való hit nem általános, hanem üdvözítő hit. „Hitünk nem üdvözítő hit addig, amíg nem tudjuk teljes szívvel elhinni, hogy Őt Isten feltámasztotta a halálból.” „Mert ha száddal Úrnak vallod Jézust, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halottak közül, üdvözülsz.” (Rm 10,9).
• Jézus lett a mi feltámadásunknak záloga, vagy zsengéje. A zsenge az első termés. Ahogy van első, úgy van második és sokadik. Ami vele történt, az fog velünk is történni: ti. feltámadunk. Így, feltámadt testtel leszünk a mennyben, s örvendezünk az ő személyének.

Mivel tehát Isten szerette Jézust, és kihozta a halálból, mivel szeretetből felmagasztalta őt, ezért éljük meg örömmel a hitünket mind Húsvétkor, mind az azt követő hétköznapokban! Hitünknek nem emberi, nem bennünk meglévő, nem érzéseinktől, vagy hitünktől függő alapja van! Hanem az a történeti tény, amit Isten vitt véghez a húsvéti hajnalon. „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek eltökéltek, rendíthetetlenek, mindenkor buzgólkodva az Úr dolgában, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58)

Zila Péter / Budapest