Ez a cikk a Biblia és Gyülekezet folyóiratunk 2016. júliusi számában jelent meg. A teljes szám elolvasásához kattintson ide.
A hatalmas szavannákon száraz időszakban gyakran keletkeznek futótüzek, amelyek a széltől hajtva félelmetes sebességgel, pusztítva törnek előre, felégetve a száraz füvet. Ilyenkor ember és állat menekül, ha tud, hogy mentse
a puszta életét.
Egy ízben egy turistacsoport vezetővel együtt nagy kirándulást tett a szavanna élővilágának megtekintésére. Amikor már messze bent jártak az óriási pusztaságban, észrevették, hogy a látóhatár szélén füst száll fel, ami azt jelenti, hogy a szavanna ég. Ráadásul úgy tnt, hogy a szél feléjük hajtja a füstöt. Mindenki megrémült, csak az idegenvezető maradt nyugodt. Bátorította a csoportot, majd eltávozott jó néhány méterre, s megfigyelve a szélirányt, több helyen meggyújtotta a száraz füvet. A csapat tagjai riadtan látták, hogy két tűz közé kerültek.
Az idegenvezető mosolyogva nyugtatta õket, és elmondta, hogy ahol a szavanna füve már leégett, oda nyugodtan lehet menni, ott biztonságban lesz mindenki.
A történelem során sokféle futótűz pusztított. (Járványok, háborúk, divatok, szokások, vallásos tévelygések, spiritizmus stb.) Mindig szükség volt menedékre. Az emberiség életében időnként fel-fellobbant a rajongásnak valamiféle tüze, de egy idő után ki is aludt.
A múlt század elején, 1906. április 6-án Los Angelesben, az Azuza Street 312. számú házában, egy néger-fehér közösségben „tűz szállt le az égbõl”, ahogy ők mondták. Az emberek „lélekkeresztséget” kaptak, különös módon kezdtek viselkedni: nyelveken szóltak, a földön fetrengtek, és volt, aki szakadatlanul üvöltözött. Ez a különös jelenség az egész városban szenzációt keltett, az emberek tömegesen tódultak látni, hallani és megkapni ezt az új „ajándékot”.
Amerikában futótűzként terjedt ez a merőben új viselkedés. Rövid időn belül Amerikából Norvégián keresztül Németországba is eljutott és terjedni kezdett ez a rajongás. (Az idő tájt kerülhetett hazánk területére is a pünkösdizmus.)
Az akkori német egyházi atyák előbb döbbenten figyelték az eseményeket, majd megvizsgálták alaposan a jelenségeket és az azokat előidéző lelkeket is. 1909-ben a Berlini Nyilatkozatban elhatárolódtak a rajongástól, és megállapították, hogy ezek a jelenségek nem felülről származnak. Sok mozzanata a spiritizmussal azonos. A hazugság atyja így akarja becsapni és félrevezetni Isten gyermekeit. Sokféle torz jelenség kísérte a tévelygéseket. A nyelveken szólás mellett beteggyógyítási kísérletek, földön fetrengés, ördögűzés, új próféciák, kijelentések keletkeztek.
A múlt század közepe táján a szovjet megszállás borzalmai hazánkban is elősegítették a különös jelenségek megjelenését, amelyeket semmiképpen sem lehetett a Biblia alapján elfogadni. Addig is voltak sokfelé pünkösdista gyülekezetek. Megtérésem és érettségim után a teológiára jártam, de e mellett sokfelé szolgáltam, így sokfelől hallottam a pünkösdizmus terjedéséről.
Az egyik nagyobb gyülekezetbe korábban teológusok jártak ki rendszeresen, ahol háromféle pünkösdista csoport volt. Az egyik csendesebb, a másik hangosabb, a harmadik pedig szélsőséges módon élte életét földön fetrengés, ájulás, ordítozás közben. Az esperes lelkésznek nagyon kellemetlen volt, még csendőrökkel sem sikerült megfékezni akkoriban a pünkösdista terjeszkedést.
Akik csatlakozni akartak a pünkösdistákhoz, azoknak írásbeli igazolást kellett kérni arról, hogy kiléptek a református egyházból, s ehhez az igazoláskéréshez tanukat is vittek magukkal a lelkészi hivatalba. Ez nagyon kínosan érintette a lelkészt. Amikor azonban a teológusok kezdték komolyan végezni az evangélizáció szolgálatát, észrevette, hogy egyre kevesebb a kilépők száma. Ezért szívesen vette a teológusok szolgálatát, akik bátran hirdették az evangéliumot. A vágyakozó lelkek ott keresték a békességet, nem vágyódtak a pünkösdistákhoz.
Teológus koromban én is éveken át rendszeresen jártam ebbe a gyülekezetbe szolgálni, mint közösségvezető és evangélista. Amikor az idős lelkész elhunyt, és új lelkészt kellett választani, a sok jelentkező miatt óriási zűrzavar támadt a gyülekezetben. Minden vasárnap más jelölt szolgált, annak reményében, hogy őt választják meg. A püspök véget vetett a zavaros választásnak, és egy egykori tábori lelkészt nevezett ki a gyülekezetbe, hogy rendet teremtsen. Amikor azonban a kijelölt lelkész szétnézett és tájékozódott a gyülekezetben, csak azzal a feltétellel vállalta a szolgálatot, ha én leszek a segédlelkésze, mivel én már jól ismertem a gyülekezetet. Így lettem harmadéves koromban (exmittált) segédlelkész. A főnökömmel nagyon jól összebarátkoztunk, ő is az ébredés híve volt.
Egyszer az ökumenikus imahét egyik estéjére meghívta szolgálatra a csendesebbnek tűnő pünkösdista gyülekezet prédikátorát, aki nagyon világosan és tisztán hirdette az igét gyülekezetünkben. A végén azonban az volt a kérése, hogy hadd kapja vissza az ő gyülekezete azt a szolgálatot, amelyet ő végzett nálunk.
Nagy fejtörést okozott ez nekünk, de mit tesz ilyenkor egy bölcs főnök: elküldi a segédlelkészét. Én nagyon húzódoztam ettől, de végül kénytelen voltam engedelmeskedni. A pünkösdista gyülekezetben, ahol szolgálnom kellett,
kb. 40-50 ember jött össze.
Eleinte nem volt semmi probléma.
A gyülekezet nagyon szolidan viselkedett, énekeltek, majd a prédikátor megkezdte az alkalmat, és átadta nekem a szót. Érthető, hogy imádkozva készültem erre az alkalomra, és igyekeztem az evangélium központi üzenetét hirdetni. Igehirdetés közben azonban furcsa érzés vett erőt rajtam. Akkor már évek óta gyakorlott igehirdető voltam, és tapasztaltam, hogy a hallgatóság valamilyen módon kapcsolódik az igehirdetéshez.
Ha másként nem, legalább úgy, hogy figyeli az elhangzottakat, és érezhetően reagál az igehirdetésre, egy-egy mozdulat, csillogó szem, vagy figyelő tekintet formájában. De itt nem ez történt.
A gyülekezet az egész prédikáció alatt mozdulatlanul, üveges tekintettel nézett maga elé, mintha nem értené az elhangzottakat, vagy mintha az előadó idegen nyelven beszélne. Úgy éreztem, mintha köztem és a gyülekezet között egy láthatatlan, legalább fél méter vastag üvegfal állt volna, amelyen nem hatolt át a hangom. Bármennyire is igyekeztem az evangéliumot hirdetni, teljes értetlenséggel kerültem szembe. Úgy érzékeltem, hogy nem tudják, vagy nem akarják érteni az igét. A végén mégis valamit megértettem.
Amikor befejeztem a mondanivalómat, a befejező imádságnál egy pillanat alatt szinte mindenki talpra ugrott, és egymást túllicitálva hangosan kiabálni kezdtek, Istent dicsőítő jelmondatokat harsogva. Néhányan nyelveken is szóltak. Olyan hangzavar és fülsiketítő lárma keletkezett a szobában, hogy a végén a saját szavamat sem hallottam.
A prédikátor észrevette, hogy ez nekem nemcsak szokatlan, de kellemetlen is, és gyorsan befejezte az alkalmat, én pedig közben eltűntem a szobából.
Akkor értettem meg először, hogy a pünkösdista gyülekezetnek valójában nem az evangélium kell, hanem az az élmény, ami a közös kiabálásban van, amikor igyekeznek egymást túlharsogni. Itt egyfajta emberi tapasztalat, érzelem a fontos, és nem az, amit az Úr mond az ő igéjében.
Bármilyen kellemetlen is volt ez az élmény, később hálás voltam érte az Úrnak, mert akkor egy életre szóló védőoltást kaptam. Amikor az ébredés emberei egymás után beleestek a karizmatikus csapdába, bátran mondhattam nekik, hogy ez a mozgalom nem a Szentlélek munkája. Ez rajongás, ami teljes mértékben emberi, testi, tehát evilági. Ez később be is igazolódott.
Akkor még nem ismertem a Berlini Nyilatkozat szövegét, amit később elolvasva teljes mértékben hitelesnek és biblikusnak találtam.
A mai pusztító futótüzek elől is egyetlen menedék van: az a hely, ahol a legnagyobb tűz, a világért való szenvedés tüze égett; a Golgota, ahol Jézus Krisztus meghalt a bűneinkért.
Őhozzá lehet és kell menekülni mindenféle futótűzként jelentkező veszedelem elől.
Asztalos Zoltán / Hajdúszoboszló
