„A kegyelem lényegét jelenti, hogy a bűnös érdemtelenül kapja, úgy részesül benne, hogy előzőleg nem szolgált rá. Mielőtt a bűnös szíve Istenhez fordult volna, mielőtt még kérte volna Isten jóindulatát és szeretetét, mielõtt Isten jóindulatáért bármit is tett volna, Isten szíve már feléje fordult.”

Mesterkéltnek tűnhet, amikor Isten kegyelméről jelzős szerkezetekben szólunk, mintha a kegyelmet osztályozni, kategorizálni próbálnánk. Ugyanakkor megfigyelhető a különbség Isten kegyelmes tetteinek céljában és hatásában. Isten kegyelme nyilvánul meg akkor, amikor „felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak” (Mt 5,45), de akkor is, amikor „kegyelemből tartattatok meg, hit által…” (Ef 2,8). Az utóbbi esetben Isten kegyelme a bűnösök megtartását, megmentését, üdvözítését idézi elő, amelyik lényegében különbözik a napkeltében vagy az esőben megnyilvánuló kegyelemtől. A teológusok éppen az üdvözítő jellegre tekintettel különböztetik meg Isten kegyelmének általános és különös hatókörét. Isten különös kegyelme akkor érhető tetten, amikor a bűnös iránti jóindulatát a bűnös üdvözítésében nyilvánítja ki, vagyis a bűnöst megváltja, megszenteli és meg is dicsőíti. Az alábbiakban Isten különös kegyelme ajándékának néhány jellemzőjét villantjuk fel, remélve, hogy ez a néhány sor is segít, hogy Isten „kegyelme dicsőségének magasztalására” (Ef 1,6) legyünk.

Az üdvözítő kegyelem

Isten különös kegyelmének hatása a bűnös üdvözítése. „Az egyetemes kegyelem még nem üdvözítő, a gratia
specialis (speciális, különös kegyelem) pedig már üdvözítő.” (Sebestyén Jenő, Református dogmatika, I. rész, 179. o.) Isten üdvözítő kegyelme dinamikus, vagyis nem csak az ítélettől menti meg a bűnöst, mintegy a börtönből kiszabadítva, hanem belsőleg is megeleveníti, és a szívét, a gondolkodását is átformálja, és a földi életen át a mennyei célig vezeti és megtartja. A kegyelem által üdvözített bűnös szívében éppen Isten üdvözítő kegyelme hatására fakad fel megmentője iránt a hála, a viszont-szeretet, az örök élet reményteljes óhajtása és az Isten dicsőségére végzett szolgálat készsége.
Isten üdvözítő kegyelme nélkül a bűnös a biztos és igazságos ítélet várásában, a bűn és a halál rabjaként éli földi életét. Isten különös, üdvözítő kegyelme akkor éri el őt, amikor meghallja Jézus Krisztus megmentő művének hírét, az evangéliumot, és elkezd hinni, bízni szabadítójában. Az üdvözítő kegyelem megváltoztatja az ember helyzetét a teremtő, megváltó Istene előtt: a bűnösről elfordul Isten ítélete és haragja, és ugyanez az üdvözítő kegyelem belsőleg is átformálja, és hívővé teszi őt. Jóllehet ugyanabban a bűnös, romlandó testben és ugyanabban a bűntől megrontott világban él tovább, és még nem lépett ki a menny bűntelenségébe és szabadságába, de már várja, reméli és kívánja a jelen élet kapuján túli, mennyei életet. Vágyik a Jézus Krisztussal való együttlétre, és a földön is neki akar élni és szolgálni. Mindez pedig a különös kegyelem munkája a szívben.
Az üdvözítő kegyelem ajándékát Isten az üdvösség közvetítőjéhez, Jézus Krisztushoz kötötte
Az eddigiekből is kitűnik, hogy Isten különös, üdvözítő kegyelme Jézus Krisztus személyéhez és művéhez kötődik. János apostol úgy mutatja be Jézus Krisztust, a testté lett Igét, mint „aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal”
(Jn 1,14) és akinek „teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre” (Jn 1,16). Urunk, a szolgálatának kezdetén, a názáreti zsinagógában „az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,19), a kegyelem idejét hirdette.
Pál apostol is úgy mutatja be Jézus Krisztust, mint akiben „Isten üdvözítő kegyelme megjelent minden embernek” (Tit 2,11). Timóteusnak az evangélium hűséges szolgálatához szüksége volt, hogy megerősödjön „a Krisztus Jézusban való kegyelemben” (2Tim 2,1). A töredékes felsorolás alapján is világos: Isten üdvözítő kegyelme nem választható el Jézus Krisztus személyétől és váltságművétől. Amikor a bűnös ember Jézus Krisztusban hisz, éppen akkor és éppen ebben a mozzanatban működik Isten üdvözítő kegyelme.
Isten üdvözítő kegyelméről szóló bibliai tanítást vizsgálva megfigyelhetjük, hogy ez a kegyelem megelőző, ellenállhatatlan, hatékony és elég az üdvösséghez.

A kegyelem az első!

Az üdvözítő kegyelem megelőző jellegével azt hangsúlyozzuk, hogy a bűnös üdvözítésében a kegyelmes Istené az első lépés. Isten kegyelme nem csak jogi, szövetségi kifejezés, hanem a szív kegyes, kedves odafordulását is magában hordozza.
A kegyelem lényegét jelenti, hogy a bűnös érdemtelenül kapja, úgy részesül benne, hogy előzőleg nem szolgált rá. Mielőtt a bűnös szíve Istenhez fordult volna, mielőtt még kérte volna Isten jóindulatát és szeretetét, mielőtt Isten jóindulatáért bármit is tett volna, Isten szíve már feléje fordult. János apostol Isten megelőző kegyelméről így ír: „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. […] Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,10.19). Ugyanezt a megelőző kegyelmet fedezzük fel Pál leveleiben is: „Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk” (Rm 5,8.10), vagy: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).
Isten üdvözítő kegyelmének megelőző jellegével hangsúlyozzuk, hogy a kegyelem a bűnös újjászületésének és megtérésének, hitének és megmentője iránti szeretetének, szolgálatának forrása és alapja. Még a jó cselekedeteinket is Isten készítette előre el: kegyelemből, hogy azokban járjunk. Nem azért üdvözülünk tehát, mert hiszünk, hanem azért hiszünk Jézus Krisztusban, mert Isten kegyelméből üdvözít minket. Üdvözítő kegyelmével ő lépett először felénk, kegyelme megelőzött minket.

A hatékony, vagy ellenállhatatlan kegyelem

Isten üdvözítő kegyelmének ez a vonása azt hangsúlyozza, hogy a kívánt hatást, célt, a bűnös üdvözítését Isten mindig eléri kegyelmével. Az üdvözítő kegyelem a hatalmas Isten kegyelme. Nem nehéz belátnunk, hogy a mindenható Isten meg is tudja valósítani, amit eltervezett. Akiket az Atya Jézusnak adott, azok mind oda is jönnek, és hisznek majd Jézusban. Nem létezik a világmindenségben olyan erő vagy hatalom, ami képes lenne Isten kegyelmes üdvözítő művét meggátolni vagy feltartóztatni, annak hatását hiábavalóvá tenni.
Isten kegyelmének ellenállhatatlanságával azt is kifejezi, hogy maga a bűnös sem képes meghiúsítani Isten megmentő művét. Isten kegyelme ellenállhatatlanul tör előre, és az evangélium felhangzásával győzelmesen újjáteremti, meghódítja, imádatra, hálára és szeretetre indítja a hívő szívét. Ha valaki, akkor Pál apostol biztosan nem akart megtérni és Jézus Krisztusban hinni. Rugódozott is az ösztöke ellen, de nem győzhetett Jézus Krisztussal szemben. Isten üdvözítő kegyelmének nem tudott ellenállni.
Isten üdvözítő kegyelmének ugyanúgy nem lehet ellenállni, amint általános kegyelmének sem. Ugyanaz az Isten cselekszik a speciális kegyelmével üdvösségünkre, aki ellenállhatatlanul és hatékonyan cselekedett a teremtésben is. „Isten ugyanis, aki ezt mondta: ’Sötétségből világosság ragyogjon fel’, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán” (2Kor 4,6). Akit tehát Isten üdvözíteni akar, azt kegyelmével megkeresi, és akinek szívét munkálni kezdi, azt ténylegesen és teljesen üdvözíteni is fogja. Isten nem megpróbálja megmenteni a bűnöst, hanem isteni hatalmával, a kegyelem evangéliumával meg is menti.

Az elégséges kegyelem: „Elég néked az én kegyelmem…”

Pál apostol az Úrért végzett szolgálat kapcsán tanulta meg Isten kegyelmének elégséges voltát. Nem vált szükségessé a Sátán angyalának gyötrésétől, a tövistől való megszabadulás. Nem kellett megváltoznia testi adottságainak vagy körülményeinek. A hívő élethez ugyanis elég az Isten kegyelme. Elég az a kegyelem, ami Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésével és elhívésével munkába lépett, és ellenállhatatlanul hatni kezdett. Jézus Krisztus kegyelemből vállalt keresztáldozata és feltámadása, valamint a kegyelem evangéliumának meghallása és elhívése elég ahhoz, hogy a hívő teljes bocsánatot és örök életet kapjon, ezt követően hívő életét a Krisztus követésében végig élje, földi léte végén pedig Krisztusnak a halál feletti győzelmében és dicsőségében részesüljön.
Az elégséges kegyelem ugyanakkor azt is kifejezi, hogy a hívő lelkét csak a kegyelem elégíti meg. A hívő szívét sohasem képes megelégíteni önnön megtérésének, hitének, vagy szolgálatának értéke, vagy saját teljesítménye. Ha azonban kegyelemmel erősíttetik meg a szív, a hívő lelke nyugalmat talál, és megszűnik számára az Isten iránti teljesítmény kényszere, de a saját gyengesége és bukásai miatti szégyenkezés is. Mindez pedig az üdvösséget jelentő, és a hívő lelkét megelégítő különleges kegyelem műve.
Isten különös kegyelmének ajándékát tovább is vizsgálhatnánk, ha a kegyelmi szövetség nagy ívű bibliai tanítását, vagy a kálvinizmus öt pontját, mint a kegyelemtannak egy történelmi helyzetben kikristályosodott gondolatait vennénk nagyító alá. A végső megállapításunk bizonyosan az lenne, hogy Isten különös, üdvözítő kegyelméből az ő irgalmas szívét tárja fel Jézus Krisztus evangéliumában, minket megelőzve, bennünket ellenállhatatlanul megragadva, és lelkünket üdvösségesen megelégítve.
Méltó tehát, kedves olvasó, hogy Isten eme különös kegyelmének ajándékát látva és elfogadva élj te is az ő kegyelme dicsőségének magasztalására!

Cs. Nagy János / Pécel