Küszöböt már akkor használt az ember, amikor az ajtót még nem ismerte. Melegebb éghajlaton élő népek fontosabbnak tartották a csúszómászók távoltartását, mint a váratlan látogatóét, ezért lábszárközépig érő lécekkel torlaszolták el bejáratuk alsó szakaszát. A mi küszöbeink ajtóhoz kapcsolódnak, kívül rekesztve a port és a huzatot mint szintén nem kívánatos látogatókat, ugyanakkor bent tartják, aminek nem tanácsos távoznia.

A minket érő hatások és a belőlünk kikívánkozó mondandók nem kevésbé károsak, mint a csúszómászók, vagy a kinti, dermesztő fagyok. Fontos lenne felmérnünk az ingerküszöbünket, és ha kopottas is, tisztelni, ami még megmaradt belőle. Fantáziánkat és gondolatvilágunkat egyre erősebb támadások érik. Ha nem figyelünk, úgy fogjuk érezni, percenként reagálnunk kell valamire, ami csak úgy betoppant, pedig nem is hívtuk. Képek, szlogenek, hírek piszkálnak sorozatosan. A föld légköre nem csupán üvegház hatású gázoktól, hanem az elhamarkodott, indulatos kommunikáció részecskéitől is szennyezett. A szüntelen konfrontálódás és a túlzott hallgatagság között kellene húzódnia egy ép küszöbnek. Volt is, csak addig feszegettük, koptattuk, rugdostuk, míg használhatatlanná vált. Így aztán előfordul, hogy lenyeljük, amit ki kellene mondani, és benyeljük, amit nem kellene elhinni. Isten Lelke, Urunk aktuálisan működő kegyelme elvégezheti életünkben, hogy szellemileg egészségesen éljük meg az információval túlterhelt életszakaszokat – úgy, hogy értékes kapcsolataink se sérüljenek. Ez csakis úgy lehetséges, hogy a legértékesebb kapcsolatunkat, a Jézussal fennálló figyelmes, párbeszédes viszonyt tartjuk legfőbb kincsünknek. Ő az az ajtó, aki átvezet minket Isten fennhatósága alá, az ő országába – úgy, hogy életünk szennye kint marad, az ősi „csúszómászóval” együtt, aki nem szűnik meg ingerelni az embert.

„Maradj megfontolt, és ügyelj, hogy ajkad okosan szóljon!” (Péld 5,2)