„Az ábrándozás és az álmodozás nem szűnik meg a kisgyermekkorral. Nagyon sok felnőtt él álomvilágban…
Az álmodozás elszakítja az embert a valóságtól, elfeledteti vele a hétköznapok komoly kérdéseit, s észre sem veszi, hogy már szinte nem is tudja valóságosan értékelni a helyzetét.“

Amikor Jézus Krisztus elhívta az övéit, akkor tudatos keresztyén életre indította el őket. A megtért emberen
– mint lelki újszülöttön – az élet jelei mutatkoznak meg; a teljes élete az Úr felé fordul. Ez azt is jelenti, hogy az értelmét Isten az ő Lelke által megújította. Észleli a dolgokat, eseményeket maga körül, de a Szentírás összefüggései alapján mérlegeli és értelmezi azokat. Meghozott döntései azonban mégsem mindig sikeresek. Néha azért bukik el, mert nem az Úr útmutatásai szerint dönt, de Isten Lelke bűnbánatra indítja, s felállva, bocsánatot kérve és kapva újra indulhat. A tudatos keresztyén élet nem „sétagalopp”, hanem mindvégig tartó harc. Ennek a harcnak csak egyetlen területére fogok jelen cikkben rámutatni: ez pedig az ábrándozás, álmodozás.
Miért jelent ez küzdelmet az Úr Jézus útján járó embernek? Mert Isten a keresztyén embert értelmének használatára hívta el, logikus (a fentebb leírtak szerint: Logosz-szerű, Ige szerű) gondolkodásra. Ezzel szemben a Sátán eltereli a valóságról a figyelmét és egy ábrándot, vagy álomvilágot tár föl előtte.
„A modern tudomány különbséget tesz ébrenléti vagy nappali, és alvási álmok között. Mindkét esetben az öntudat többé-kevésbé kikapcsolódik, és a reális környezet (idő, tér, érzékelés stb.) megszűnik. Míg az, aki „ébren álmodozik” a maga képzeletvilágába merül, addig az alvó állapotban keletkező álmok a legkülönbözőbb élményeknek (benyomásoknak) a lecsapódásai… Az ébrenléti álmokban, de sok alvás közben keletkező álomban is közös, hogy egy titkos vágy van a legmélyebb alapjukban. Vö.: Éhes disznó, makkal álmodik.”
Mindannyian visszaemlékezhetünk gyermekkorunk álmodozásaira. A kisgyermekkor sajátosságai közé tartozik, hogy az érzelmi, vagy információs réseket „kitömi”, vagyis egy általa ismeretlen helyzetet „megmagyaráz”, úgy meséli el, mintha az vele történt volna meg. Például az óvodás Pistikét a családja elvisz síelni, a csoporttársa, Józsika viszont még soha nem síelt. Józsika kifaggatja a síelő fiút. Erős vágyat érez, hogy ezt ő is megtehesse, vágyát erősen átéli, és azután már úgy mesél az eseményekről, mintha ő is ott lett volna. A legapróbb részletekbe menően „tudósít”.
Az ábrándozás és az álmodozás nem szűnik meg a kisgyermekkorral. Nagyon sok felnőtt él álomvilágban, amiből azután a romantikus regények és a filmipar is sokat profitál. Sokan úgy gondolják: ha már nem történhet meg velem ez a valóságban, legalább olvassam, képzeljem el, vagy lássam filmen, élhessem át egy videojátékban. Az álmodozás elszakítja az embert a valóságtól, elfeledteti vele a hétköznapok komoly kérdéseit, s észre sem veszi, hogy már szinte nem is tudja valóságosan értékelni a helyzetét.
Ha valaki keresztyénné lesz, elindul Jézus Krisztus követésére, a gondolkozásának is meg kell változnia. Ekkor kezdődik a harc. Eddig szívesen belemenekült az álomvilágba, de most már az ige fegyelmezi a gondolkozását. Az emberben dúló harc abból adódik, hogy a vágyainkat az ördög felhasználja, és mint csábító, felkínálja a mézesmadzagot: „Hanem mindenki kísértésbe esik, amikor vonja és csábítja tulajdon kívánsága.” (Jak 1,14).
Itt válik igazán izgalmassá a témánk: ábrándozó, álmodozó hívők vagyunk? Vagy ábrándozó, álmodozó egyházban élünk? Szembe tudunk nézni a valósággal? Még fontosabb ez a kérdés akkor, ha felelős vezetők vagyunk akár családban, társadalmi szinten, a gyülekezet kisebb közösségében, presbitériumban.

A Szentírás álmodozói

• Jeremiáson keresztül Isten Szentlelke nagyon komolyan megfeddi azokat a prófétákat, akik a valósággal, az isteni ítélettel szemben a vágyálmaikat és reményeiket dédelgetik. A tőle elfordult népének következményként az Úr elhurcoltatást ígért, a hamis próféták viszont csodálatos győzelmeket (Jer 23,25-28).
• A Jézus korabeli farizeusok sem a valóság talaján, hanem egy sajátos ábrándvilágban éltek és gondolkoztak. Abban hittek, hogy Istentől úgy nyerhetnek, „vásárolhatnak” áldott életet, ha a mózesi törvényt, és annak a legapróbb részletekbe menő magyarázatát („atyáik hagyományát”) pontosan megtartják.
• Jézus egyik tanításában is találkozunk ábrándozó emberrel, aki tévhitéből még hasznot is akar húzni: „Ha pedig az a szolga így szólna szívében: ’Halogatja még az uram a hazajövetelt’, és verné a szolgákat és szolgálóleányokat, és kezdene enni és inni és részegeskedni: megjön annak a szolgának az ura, amely napon nem várja, és amely órában nem gondolja, és kettévágatja őt, és a hitetlenek sorsára juttatja.” (Lk 12,45).
• Pál az ifjú Timóteust kétszer is figyelmezteti az ábrándozókra:
  • Először az 1Tim 4,7-ben írja: „A szentségtelen és vénasszonyos meséket (= mindenki számára nyitott, elvetendő, szentségtelen, babonás mítoszok) pedig vesd el”, mert az istenfélelem és az üdvösség szempontjából ezek üresek, haszontalanok, károsak. Ezzel szemben a 6. vers a hitnek, a valóságnak a beszédét hangsúlyozza, ami a Krisztus tudományának összessége: mindaz, ami Krisztusról szól, ami Krisztushoz köt. Ezt nevezi „igazi tanításnak”, ami tkp. az Isten üzenete Jézusról (ószövetségi próféciák, Jézus és az apostolok tanítása).
  • A másik ige, amelyben konkrét személyeket nevez meg Pál apostol, a 2Tim 2,16-18. részben olvasható. Az említett személyek az újjászületést nevezik feltámadásnak, s ezért mondják, hogy a feltámadás már megtörtént. Ezzel azonban a testet megvetik, amire az Úr nem tanított. A halottak feltámadásába vetett drága hitet és reménységet támadják ezzel. Pál – a szeretet himnuszának írója – nagyon határozott: térjetek ki előlük, különítsétek el magatokat tőlük! Világossá teszi azt is, hogy ez a tanítás olyan, mint a rák: a test elpusztítására tör.
• Pál apostol az általa alapított gyülekezetben is beleütközött az ábrándozókba, méghozzá Thesszalonikában. Ők félreértettek vagy tévesen magyaráztak valamit, „rendetlenül éltek”, vagyis kiestek az isteni rendből, ritmusból, és nem dolgoztak. Ehelyett az Úr Jézus közeli visszajövetelét várták, de közben nyughatatlankodtak és más dolgába is beleavatkoztak. Ezért írja Pál: „Az ilyeneknek azonban elrendeljük, és intjük őket a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendesen munkálkodva a maguk kenyerét egyék.” (2Thessz 3,12).
• Szólnunk kell egy sokat támadott levélről, és annak néhány verséről. A 2Pt 1,16-ban a következőket olvashatjuk: „Mert nem kitalált meséket (= ravaszul kieszelt, bölcselkedésből származó koholt mítoszt) követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem mint akik szemtanúi voltunk nagyságának.”
  Némelyek a bibliai események elmondásában mítoszt látnak, meséknek nevezik azokat. Az ún. modern teológusok magát a levelet sem tulajdonítják Péter apostolnak. Azonban a Krisztus hatalmáról és dicsőséges visszajöveteléről szóló bizonyságtételnek több tartópillére van: a próféták egybehangzó jövendölése, az Isten Fiát bemutató isteni kijelentés, valamint az apostol személyes történeti tapasztalata.
  Amikor részesülünk a hit ajándékában, akkor nem az emberi ész ért meg valamit, hanem Isten enged bepillantást az örök dicsőségbe. Ehhez egyáltalán nem fogható a tévtanítók kitalált meséje. Ezért a prófétai beszéd nem saját magyarázat, hanem olyan, mint a sötétben égő lámpa, amely érthetú, világos, biztos eligazítást ad. A prófétai igehirdetés sohasem emberi okoskodásból származik, hanem azt a Szentlélek Isten hirdeti emberek száján keresztül. A tévtanítók azonban a saját bölcsességükkel, erőfeszítésükkel adnak magyarázatot, mert szerintük ez a tudás megszerezhető.

Egyháztörténelmi ábrándozók (…a teljesség igénye nélkül!)

• Elsők között a gnosztikusokról kell szólnunk (gnózis = ismeret). Nagyon leegyszerűsítve ez „Nem filozófiai tudás, nem ’törvény-ismeret’, hanem ismeret az istenségről, a megváltásról. Ezt az ismeretet különös kijelentés révén lehetett megkapni […] A gnózis állítja: Isten az embert nem tökéletesnek teremtette; az ember nem a saját bűne miatt került nyomorult állapotába, hanem egy sorsszerű elesettségről van szó […] A világ börtön […] Szabadulás csak ismeret által lehet.”
  Hogy miért kell erről az ábrándozó tanításról ma is szólni? Többek között azért, mert ez a tanítás is virágzik napjainkban. Sokan álmodoznak úgy, hogy csak a szellemi, lelki dolgok a fontosak, a test, a teremtett világ, az Istentől kapott eszközök (pénz, tudomány, orvoslás, társadalmi pozíciók), – ezek világi, bűnös dolgok, amelyekkel egy igazi hívőnek nem szabad élnie. Istenről való ismeretek pedig titkos úton, esetleg sajátos pszichés állapotban – azaz álmodozó, ábrándos módon – is szerezhetők.
• Voltak és vannak olyanok, akik azt tanítják, hogy a keresztséggel bűnbocsánatot kapott az ember, igazi megtérést élt át, és ezért képes a Törvény megtartására, a bűn nélküli életre. (Az eredeti gondolat Pelágiustól (IV-V. sz.) származik.)
• Érdekes lenne egy nagy, évszázadokat átfogó tanulmányban foglalkozni azzal a gondolattal, hogy a „Krisztus fővezér”, vagy – ahogy korábban nevezték – „mennyei hűbérúr” gondolata mennyire reális és valóságos tanítása a Bibliának, vagy mennyiben ábrándozás, vágyálmok kifejezése. A XI-XII. században, a keresztes háborúkban „egyrészt… az egész világot és az egész keresztyénséget a pápának, mint Krisztus helytartójának szerették volna alávetni. Másrészt, a résztvevők személyes lelki meggyőződés alapján vettek részt, mert teljes bűnbocsánatot és örök boldogságot ígértek nekik. […] Harmadszor… A pápát nem csak Palesztina érdekelte, hanem az egész keleti keresztyénség […] Sok nyugati fejedelem azért vett részt a harcokban, hogy a meghódított területeken saját birodalmat hozzon létre.”
  Sajnos az egyházat napjainkig kíséri és kísérti az a gondolat, hogy uralkodjon a földön (erre a későbbiek folyamán még visszatérünk).
• Az anabaptistákat is meg kell említenünk, akikkel Zwingli, a reformátor akadt össze. Ők „Visszautasították a gyermekkeresztséget […] olyan egyházat álmodtak meg, amelyben csak újjászületett emberek lennének, akikben nincs bűn.”
• A XVII. sz. elején voltak olyan csoportok, akiknek az istentiszteletére a hallgatás volt jellemző: csak akkor szólt valaki, amikor a lelkében meghallott valamit, és közölni akarta a többiekkel. A Biblia számukra „a vallásos tapasztalat legszebb kifejezése. […] a hit szerintük nem a bibliai valóságból fakad, mert a Biblia csak a forrásra mutat… A forrás a Lélek, avagy az üdvözítő, lelki fény. Ez egy isteni erő, ami az emberben munkálkodik. Jóllehet tiszteletben tartják a Bibliát, a lényeg azonban a közvetlen kijelentés, amelyet az ember szíve foghat fel. […] a személyre szóló isteni kijelentések magukban véve biztosak, s nem kell azokat a Bibliával a kézben vizsgálni.”
  Megdöbbentő, ahogy a kvékerek Krisztus áldozatáról vélekednek: „A megváltás nem a keresztfán történt meg, hanem a hívő ember szívében zajlik, amikor az ember Isten elhívását elfogadja. Krisztus munkája ennek a megváltásnak csak előfeltétele. […] Az üdvösség nem Isten kezéből jön, hanem az emberi döntéstől függ. Egyébként minden a Lélek közvetlen útmutatásától függ, így a külső dolgok nem fontosak, s ezért a sákramentumokat és a bibliai tisztségeket sem ismerik el.”
• A XVIII. században szomorúan szemlélhetjük – az eredetileg jól induló – pietizmusnak az ábrándozásba való elhajlását. Eredeti szándék szerint a pietas (kegyesség) őszinte megélésének a fontossága volt a döntő, de Zinzendorf és társai más irányba indultak el. Ő eredetileg ragaszkodott a lutheránus egyházhoz, de kényszerből külön vált. Saját birtokán egy példamutató gyülekezetet igyekezett létrehozni az egyház keretén belül. Házakat építettek maguknak, amit „Herrnhut”-nak neveztek (= Isten védelme alatt). „Belőlük jött létre az a gyülekezet, amiről Zinzendorf álmodozott. […] A valódi egyház szerinte egy ’filadelphiai közösség’ amelyben a valódi keresztyéneknek mindenféle felekezetből részt lehet venni.”
  Sajnos ezért, és tanításainak következtében a hallei pietizmussal és az egyházzal is szembekerült. A Jézus-misztikát helyezte előtérbe: „Jézus iránti ‘forró, rajongó, szinte érzékies’ […] szeretetre törekedett. Nagyon részletesen beszélt… a ’testvér Jézus’-ról, de annál kevesebbet szólt az Atya Istenről és a Szentlélekről.”
• A XIX. és XX. században is többféle ábrándozás formálta a teológusok gondolkozását, és ők nagy hatással voltak sokakra: pl. amikor az Isten országáról tanítottak. Úgy gondolták, hogy Jézus kereszthalálával megváltotta a világot, legyőzte az istenellenes erőket, és ez által mindenki üdvözül. Ifj. Christoph Blumhardt szerint „Krisztus minden emberi törekvést országa szolgálatába állíthat… nagyon aktívan kell harcolni az Isten országáért, mert az emberek által jelenik meg. Isten nem tehet semmit az ember nélkül… Miközben emberi törekvésekben bízott, egy ’új Pünkösdöt’ várt…”
  Tanítványait, Hermann Kuttert és Leonhard Ragazt egyenesen a vallásos szocializmus alapítóiként tartják számon. „Kutter Istenről beszélt, és az ő nevében egy új és igazságos világért harcolt, amelyet a szocializmus által megvalósulandónak vélt.”
  Ragaz még radikálisabb volt társánál: „A szocializmusban Isten akaratát látta, a munkásmozgalomban egy ’tudatlan keresztyénséget’ sejtett. […] Krisztus nem tétlenül él a túlvilágon, hanem az új világ vezetője, aki az Atya teljhatalmával és a Szentlélek által munkáját itt a földön befejezi. Ragaz 1921-ben teológiai tanszékét átadta és a ’munkásképzéssel, a szocializmussal és a világbékével’ foglalkozott – de mindig Isten országával kapcsolatosan…”
• Minden bizonnyal tiltakoznának az új evangelikál mozgalom vezetői, tanítói és követői, ha közöttük és a középkorban uralomra törők között egyenes vonalat húznánk. Pedig ma is vannak, akik nagyon komolyan gondolkoznak arról, hogy megvalósítsák nagy álmukat: dominanciát (= fölérendeltség; uralkodás; irányító jelleg) szerezzenek. Leegyszerűsítve az az ő álmuk alapja, hogy Isten az embert uralomra teremtette, Jézus Krisztus győzött, ezért Isten népe visszaszerezheti az uralmat a földön. Jézus visszajövetelét megelőzően egy aranykor megvalósításán fáradoznak, amit 1000 éves birodalomnak is neveznek. Ennek megvalósításáért sok mindent tesznek: az evangélium hirdetésének hatékonyabbá tételéért, az emberek számára elfogadhatóvá tehető Jézus-hitért különböző marketing-fogásokat alkalmaznak. Szociális akciókba is fognak, hogy a társadalmi igazságtalanságokat felszámolják. ’Holisztikus missziót’ tűztek ki célul, vagyis a világ egésze fölött dominálni, irányítani szeretnének, ezért politikai, gazdasági és egyházi vezetőket is össze kívánnak kapcsolni. Ehhez ún. „lelki hadviselésbe” kezdenek, és „Jézus menetekkel” gondolják a helyi démonokat kiűzni, hogy Jézus győzelmet vehessen az adott helyszíneken. Álmuk szerint a világot transzformálni kell, ezért a hívőknek is transzformálódniuk szükséges, vagyis militáns magatartást kell felvenniük. „Miután Jézus győzött, a hívők nem lehetnek nyuszik.” „Az egyháznak felül kell emelkedni a megmentés evangéliumán, és a király Krisztust kell hirdetni, Aki nemzetek tanítója…!” Itt már egészen máshova kerül a hangsúly, mint a kezdeti missziói mozgalmakban. Már rég nem arról van szó, hogy beilleszkednek, és miközben tanulnak a társadalmi és kulturális sajátosságokból, aközben hirdetik az evangéliumot. Célul tűzték ki a kultúrák átformálását. Álmuk egy keresztyén uralmon alapuló „tökéletes” kultúra, a földön megvalósuló Isten országa.
• Látjuk tehát, hogy az embert milyen messzire sodorhatják az ábrándozásai, álmodozásai, ha elhagyja a valóság talaját. A világban divatossá vált a Martin Luther Kingtől származó „Van egy álmom…” gondolat, ezért sokan úgy gondolják, hogy az egyházi életünkben, gyülekezeteinkben, de személyes életünkben is megvalósíthatjuk az álmainkat. Ám ez az elképzelés be ne csapjon bennünket! Az sem jó, ha a hívő nép a múltjáról mereng, ábrándozik, és az sem, ha az Isten Igéjének kijelentésétől eltér. Nem az üres pszichológiai frázisok egyházi életre való alkalmazásai fogják gazdagítani az életünket, és gyarapítani gyülekezeteinket, mint pl.: „Tágítsd a jövőképedet!”, vagy „Mosolyogj többet!”, vagy „Hívj meg valakit személyesen a gyülekezetbe!” Vigyázzunk, mert az ördög hol ordító oroszlánként keresi azokat, akiket elnyeljen, hol pedig a világosság angyalának ruhájában akarja megtéveszteni – ha lehet – a választottakat is.
  Az Úr Jézus viszont arra tanított bennünket, hogy a búza és a konkoly együtt növekszik. Másrészt: a hálóban sokféle hal található, de az ítéletet nem mi végezzük. Valamint az is nagyon fontos, hogy Istennek van hatalma egészen az utolsó ítéletig megőrizni az egyházát, amelyből senki nem fog elveszni, akit ő megtalált, megmosott, hiszen ő a Megtartó! Ezzel az objektív, rajtunk kívül álló bizonyossággal erősítsük meg magunkat az Isten kegyelmében! A gyülekezeteket sem mi fogjuk növelni, hanem a növekedést adó Isten, hiszen neki van erre hatalma. Legyen ezért övé a dicsőség!

Zila Péter / Budapest