Március 15-én az 1848-49-es szabadságharc és forradalom kitörésére emlékezünk. Ahogy a korábbi forradalmak esetében, itt is a hazájuk iránti szeretet, a hazájuk, szeretteik védelme vezérelte az embereket. Ki szerettünk volna törni a szolgasorból, önállósodni akartunk. A magyar oldalról kezdeményezett felkeléseket legtöbbször leverte a minket elnyomó nemzet, nemzetek és a sorsunk még rosszabb lett, mint előtte volt. Az elmúlt pár száz évben jóval több sikertelen csatát, háborút vívtunk, mint amennyi sikereset. Mégis a mai napig van magyar nemzet. Ma sem vagyunk önállóak, de nagyon sok országhoz képest jobb lét uralkodik nálunk, nincs éhezés, nincs háború. Hogyan lehetséges ez? Hogy lehet, hogy annyi vérontás, annyi háborús jóvátételi kényszermunka, javak elvétele és területfosztás után mégis fennmaradt ez a nemzet? Nem magunknak köszönhetjük. Az egyetlen észszerű válasz erre Isten gondviselése és kegyelme. Talán annyira fontos Isten számára a magyar nép? Önmagában nézve semmiképpen sem. Viszont itt is élnek az Ő gyermekei. Sok hívő keresztyén azon munkálkodik, hogy terjedjen az evangélium. Isten Krisztusra tekintve fogadja el azokat, akiket neki adott. Egyébként semmi szeretni való nincs bennünk, de mivel az Atya az Ő Fiára tekint, olyan drágák vagyunk számára, mint az Ő szeme fénye (Zak 2,12). De ez nem minden. Ahol keresztyének vannak, ott van az Ő áldása is. Ebben az áldásban a hitetlenek is részesülnek. Ugyanúgy gondoskodik róluk, ugyanúgy ad nekik is esőt (Mt 5,45), ha esetleg más helyeken az embereknek nélkülözniük kell alapvető, az életben maradáshoz szükséges dolgokat, bennünket nem hagy, hogy hiányt szenvedjünk (1Móz 41,54-57). Nagy felelősségünk van tehát önmagunk és nemzetünk felé, mint hívőknek, hogy az Úr útján maradjunk, az Ő akaratát keressük és cselekedjük mindenkor és erre bátorítsunk másokat, beszéljünk az embereknek Jézusról. Jézus maga mondta, hogy nem csupán azokért könyörög, akiket neki adott az Atya, hanem azokért is, akik hisznek az ő szavukra (Jn 17,20). Talán nem is gondolnánk bele, de a mi jelenlétünk, közbenjárásunk a nemzetünk felé gazdasági, társadalmi előnyökkel is jár, viszont elsősorban a lelki világosság fenntartására, gyarapodására kell törekednünk. Éljünk tehát ezzel a kiváltságos megbízatásunkkal!
„Ábrahám ezt mondta: Ne induljon föl az én Uram, hogy még egyszer szólok: de hátha csak tíz található ott? Ő így felelt: Nem pusztítom el a tízért.” (1Mózes 18,32)
