Idén különös karácsonyom volt. Az élet úgy hozta, hogy betegség és egyéb időkorlátok miatt nem végeztem semmiféle gyülekezeti szolgálatot, így „csak” az ünnepi istentiszteleteken vettem részt. Se csomagolás, se gyerekműsor, se éneklés, se csillagszóró osztás, se jótékonykodás, se szeretetvendégség-előkészítés, se díszítés, se takarítás. Egy ünnepi kórusszolgálatban gyönyörködve tudatosult bennem, hogy gyerekkorom óta ez az első karácsony, amikor nem végzek semmiféle szolgálatot. Annyira természetessé vált, hogy mindig csinálok valamit, hogy valójában sohasem tapasztaltam meg, milyen az, amikor kivételesen felém szolgálnak mások.
A helyzet vegyes érzésekkel töltött el. Meglepett, milyen kívülállónak éreztem magam, sőt már-már enyhe lelkiismeret-furdalásom támadt, hogy aktív segítség helyett „csupán” élvezője vagyok az adventi eseményeknek. Viszont a tény, hogy hátradőlhettem, felszabadultságot és lelassulást hozott, ami által lelkileg is sokkal jobban elmélyülhettem a karácsony igazi jelentőségében. Akkor miért éreztem mégis önzőségnek azt, hogy nem segítek másokat az ünnep lelki üzenetéhez? Miért nem engedem meg magamnak a gondolatot, hogy végre ne csak én adjak, hanem kapjak is?…
Aztán eszembe jut, hogy a Biblia nem azt kéri tőlünk, hogy elégjünk a szolgálatban, a munkánkban, a mások kedvének-kényelmének lesésében, lelki épülésének segítésében. A pihenés nemcsak a Teremtő Isten példamutatása, de kifejezett parancsa is számunkra. Végső soron azzal is a közösségem javára vagyok, ha kis ideig befelé figyelek, feltöltekezek, hogy a tetteim és a mondandóm ne kiüresedett, elvárt, kínos kegyesség legyen, hanem teljes szívvel átélt, bizonyosságból fakadó, őszinte megélés.
„Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon…” (2Mózes 20,9–10)
