Ez a cikk a Biblia és Gyülekezet folyóiratunk 2015. októberi számában jelent meg. A teljes szám elolvasásához kattintson ide.
A gyülekezet az a hely, ahol jól kell éreznünk magunkat, törődnek velünk, kiszolgálnak bennünket, megpihenhetünk – a mai keresztyénség általános vágya ilyen gyülekezetben élni. Ez az írás segít bennünket kijózanodni, amikor a gyülekezetet, mint iskolát mutatja be számunkra. Azt a helyet, ami lelki bölcsőde, óvoda, alap- és szakiskola, ahol a keresztyén élet ismereteire, szakmai fogásaira tanítanak bennünket. De feladatokkal terhelnek, számon kérnek, esetleg osztályoznak is. Tehát a gyülekezet nem a keresztyén wellness központja. Mindezt azért, hogy Krisztus méltó követői legyünk.
Ha az előző tanulmányban a gyülekezetről, mint szülőotthonról volt szó, akkor semmi meglepőt nem találhatunk abban, ha a folytatásban mint iskoláról beszélünk róla – a tagjaival szembeni felelússégével kapcsolatban. Bármilyen nagy dolog is új életeket szülni, az egyház nem lenne méltó az „anyaszentegyház” névre, ha a megszületést követően sorsukra hagyná újszülöttjeit, és tovább nem törődne velük. Különösképpen is így van ez egyházunkban, ahol annak az Istennek Lelke munkálkodik, aki az övéi iránt érzett szeretetét több helyen is az anyai szeretethez hasonlítja (Ézs 49,15; 66,13). Isten terve nem csak a megszületésre terjed ki, hanem a felnőtté válásra és annak kiteljesedésére is. Célja a lelki újszülöttekkel nem kevesebb, mint hogy „eljussunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától, hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus” (Ef 4,13-15). Mivel a lelki újszülött éppúgy gondozásra, táplálásra és nevelésre szorul, mint a testi értelemben vett csecsemő, ezért nem ér véget az anyaszentegyház a szülőszobában. Noha Isten – mondta Kálvin – „egyetlen pillanat alatt tökéletessé tehetné övéit, inkább mégis azt akarja, hogy az egyház nevelésével serdüljenek fel a férfikorig” (Inst. 4,1.5.). Ez alapján beszélhetünk tehát a gyülekezetről úgy, mint iskoláról, amit Isten a gyermekei tanításával és nevelésével bízott meg.
1) A tanításnak, mint szolgálatának időszerűsége
Az a tény, hogy a lelki újszülött táplálásra és nevelésre szorul, egymagában is elegendő érv a tanítási szolgálat időszerűsége mellett. Lelki fejlődés és növekedés ugyanis csak ott várható, ahol a gyülekezet tagjait az életkoruknak megfelelő lelki eledellel táplálják: kezdetben az Isten beszédének hamisítatlan lelki tejével, később pedig az ige keményebb lelki eledelt jelentő tanításaival. Az, hogy az igét még „tejnek itala”-ként, vagy már kemény eledelként adjuk valakiknek, lehet kérdés tárgya, az azonban, hogy az ige vagy valami más szellemi termék legyen-e a híveknek szánt lelki eledel, egy pillanatig sem.
A tanítási szolgálat komolyan vételét azonban napjaink valóságában gyökerező speciális okok is indokolják. Először is a mai keresztyének tekintélyes részének tudatlansága és lelki életük erőtlensége. Aki nyitott szemmel jár, szomorú tapasztalatokat szerezhet ezen a téren. Még a rendszeresen templomba járók körében is igen felszínes az igeismeret. Növekszik azoknak az „aranymondásos” keresztyéneknek a száma, akik a Bibliának csak a vastagon szedett verseit, vagy az igés falitáblákon olvasható szentírási idézeteket ismerik. Mivel nagyon sok templomba járó ember a legalapvetőbb bibliai fogalmakkal sincs tisztában, a Szentírás sok fontos irata marad számukra érthetetlen, bezárt könyv. Sokan az ige alapos, mély megismerése helyett azonnal alkalmazható recepteket várnak az igeszolgálóktól a házassági vagy gyermeknevelési problémájuk orvoslásához. Elgondolkodtató, hogy azok az apostoli levelek, amiket az ősegyház egyszerű, nem ritkán rabszolga sorból származó tagjai képesek voltak megérteni, ma diplomás emberek számára is érthetetlen elméletnek, teológiai szőrszálhasogatásnak számítanak. Sok igehirdető idézhetné hallgatóságának Pál apostol szavait: „Én tehát testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok, mert még testiek vagytok” (1Kor 3,1-3). A szükséges igeismeret hiányában az sem csoda, ha sokakat hány ide-oda a tanításnak mindenféle szele, és ha nem tudnak különbséget tenni igaz és hamis, jó és rossz között. Inkább érzéseik, mint a Biblia alapján döntenek a különféle tanításokkal ajánlott életutak, vagy etikai lehetőségek közül. Sajnos a ma élő keresztyének számára is íródott a Zsidókhoz írt levél intése: „… ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédének alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre” (Zsid 5,12-13). Furcsa ellentmondás jellemzi ezen a téren is korunkat. Miközben olyan bőséges a lelki irodalom kínálata, mint amilyenre hazánkban még soha nem volt példa, aközben a magukat keresztyéneknek vallók széles rétege lelkileg alultáplált. Ennek magyarázata tehát nem a lelki eledel hiányában, hanem sokkal inkább egyfajta szellemi étvágytalanságban, finnyásságban vagy csak a lelki restségben keresendő.
A tudatlanság természetesen kihat szolgálatukra is. Aki maga sem igazodik ki könnyen a Biblia tanításában, az hogyan tudna másoknak meggyőzően beszélni arról, hogy mit jelent keresztyén életet élni? Aki gyenge lábakon áll a bibliai igazságokban, az hogyan tudná más vallások, hitek, filozófiák követőit meggyőzni a Szentírásban kijelentett igazságról, és miként tudna embereket Krisztushoz vezetni?
2) A gyülekezet tanítói és nevelői szolgálatának bibliai alapjai
A keresztyén egyházban kezdettől fontos szerepet játszott a tanítás. Jézus tevékenységével kapcsolatban a „tanítás” szó fordul elő legtöbbször az evangéliumokban. Minden alkalmat megragadott a körülötte lévők tanítására. Tanított zsinagógákban, a templomban, a szabad ég alatt, még halászbárkából is, ha a helyzet úgy hozta. Tanított Isten országáról, a törvény helyes értelmezéséről, az igazi kegyességről és az utolsó időkről éppúgy, mint az ő követéséről. A tanításnak, mint végzendő szolgálatnak fontosságáról sokat elárul az a tény, hogy a Jézushoz legközelebb álló személyeket, sőt tágabb értelemben mindazokat, akik őt követték, tanítványnak nevezi az ige. Mennybemenetele előtt, az úgynevezett „missziói parancsban” is ezt a szolgálatot bízza leghangsúlyosabban követőire: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá
minden népet…, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20). Az apostolok pedig, ahogyan ezt a Szentírás tanúsítja, szóban és írásban híven követték Uruk parancsát (Csel 4,2; 5,21.25 stb.). Mivel a szentek szolgálatra való felkészítéséhez és a nagykorúvá válásához nélkülözhetetlen a tanítás szolgálata, ezért Isten mindig adott és ad egyházában pásztorokat és tanítókat ennek a szolgálatnak végzésére (Ef 4,11-12). Sőt, vannak olyan igék, amik arra utalnak, hogy Isten, a tanítás lelki ajándékával felruházott szolgáin kívül
– bizonyos értelemben – minden hívőre ruház tanítási felelősséget. Pál apostol Kolosséi levelében olvasható: „A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel…” (Kol 3,16).
3) Mi szükséges a gyülekezet eredményes tanítói és nevelői szolgálatához?
Lényegében ugyanaz, ami egy jó iskolához mindig is szükséges volt: a jó tantervre, ami meghatározza a tanításban és nevelésben elérendő célt és az eléréséhez szükséges tananyagot, valamint jó tanítókra, tanárokra. Mivel előzőleg már a célt és tanítókat érintettük (Ef 4,12-15), most essen szó a tananyagról. Az egyháznak hatalmas előnyt és könnyebbséget jelent minden világi iskolával szemben, hogy az elérendő célt és a tananyagot nem kell kitalálnia, hiszen azt készen kapja Isten igéjében. Számunkra sincs értékesebb tananyag, mint amit egykor Pál apostol Timóteusnak ajánlott: Isten igéje. Az apostol szavai tökéletesen érthetővé teszik, hogy miért kell a gyülekezetnek kizárólag az Isten beszédéhez ragaszkodnia. Azért, mert „a teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim 3,16). A világ hangzatos, de valójában üres filozófiáival, ideológiáival szemben az Írásban az ember valódi válaszokat és megoldásokat talál élete kérdéseire. A materializmus és evolucionizmus tanain nihilistává lett ember előtt az igében felnyílnak az emberlét nagy titkai, és megértheti, hogy honnan jön, hová megy és mi élete célja. Az ige világosságánál megtalálhatja az örök életre vezető egyetlen helyes utat, Jézus Krisztust, és kiszabadulhat a hamis vallások sehova nem vezető labirintusának zsákutcáiból.
A gyülekezetben, mint iskolában azonban a helyes ismeretek átadásánál több is történik: Jézus Krisztus követőivé kell formálódnia az oda tartozóknak. A tanítványság Izráelben sohasem csak a rabbik lábainál való ülést és elméleti igazságok elsajátítását jelentette, hanem a mesterükkel való életközösséget is. Azért, hogy ne csak szavaiból, hanem életpéldáján át is tanuljanak. Így volt ez Jézus tanítványaival is. Jézus sem csak szavaival tanított, hanem életével: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok” – mondta egyszer tanítványainak. Tanítványai lábainak megmosásakor pedig így szólt: „példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (Jn 13,15). Több igehely bizonyítja, hogy Pál apostol is nagy jelentőséget tulajdonított a példamutatással történő nevelésnek: „Legyetek az én követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” – olvassuk az 1Kor 11,1-ben. A Tituszhoz írt levelében pedig nem csak a szolgatársát, Tituszt buzdítja arra, hogy legyen példakép a jó cselekedetekben, hanem a gyülekezet tagjait is. Az idős asszonyoktól is elvárja, hogy „szentekhez illően viselkedjenek, senkit se rágalmazzanak, (…) tanítsanak a jóra, neveljék józanságra a fiatal asszonyokat, hogy ezek is szeressék a férjüket és gyermekeiket, és józanok, tiszták, háziasak, jók, férjük iránt engedelmesek legyenek, nehogy miattuk érje ítélet Isten igéjét” (Tit 2,3-5). Így tehát a gyülekezet, mint iskola, a tiszta és egészséges tanításon túl a krisztusi jellem kiformálását is feladatának kell, hogy tekintse. Tagjaiként pedig álljatok készen arra, hogy tanítóitok útmutatása szerint „levetve (…) minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, mint újszülött csecsemők, a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre” (1Pt 2,1-2)!
Molnár Sándor / Biatorbágy
