Ez a cikk a Biblia és Gyülekezet folyóiratunk 2015. decemberi számában jelent meg. A teljes szám elolvasásához kattintson ide.
„A Biblián átívelő gondolat az, hogy az emberi tettek – ha az Isten előtti állapotunkat vizsgáljuk – semmiféle érdemet nem jelentenek. Legyenek azok bármilyen jó és rendkívüli cselekedetek, esetleg az önfeláldozás legszebb példái, vagy szándék tekintetében a legtisztábbak, céljukban a legkiválóbbak. Ez a tény igen bosszantóan és sértően hat sokakra. Úgy gondolják, hogy Isten ebben a tekintetben méltánytalan az emberrel szemben, hiszen nem veszi figyelembe mindazt a sok jót, amit egy-egy ember az életében elkövet.”
A hitetlen ember jócselekedetei
Általános emberi szokásunk, hogy az embert munkája, életműve alapján értékeljük, ítéljük meg. Ez a szokás úgy hat ránk, hogy mi is törekszünk arra, hogy valamit „letegyünk az asztalra”. Kezük munkájára sokan büszkén tekintenek és hivatkoznak, és el is várják, hogy azt mások is értékeljék, elismerjék.
Viszont nehezen értik meg azt a tényt az emberek, hogyha valaki hatalmas dolgokat is visz végbe, pl.: életét feláldozza a munka oltárán, csodálatos dolgok feltalálója, esetleg energiáit, vagyonát a szegények megsegítésére fordítja – Isten előtt, Isten szemében ezek a tettek nem érnek semmit. Pedig az általános megítélés szerint ezek a teljesítmények a legbecsesebb emberi értékek közé sorolhatóak. Sokan vitatják, hogy Istennel miért ne lehetne elismertetni életük munkáját, eredményeit, ha majd elé kell állniuk. Érdekes, hogy még azok is, akiknek élete tele van istentelenséggel, ha valami kis jót, látványosat vagy tetszetőst tesznek, azonnal elvárják, hogy Isten beírjon nevük mellé egy piros pontot, és fogadja el őket igaznak ezekért a tetteikért.
A Biblián átívelő gondolat az, hogy az emberi tettek – ha az Isten előtti állapotunkat vizsgáljuk – semmiféle érdemet nem jelentenek. Legyenek azok bármilyen jó és rendkívüli cselekedetek, esetleg az önfeláldozás legszebb példái, vagy szándék tekintetében a legtisztábbak, céljukban a legkiválóbbak.
Ez a tény igen bosszantóan és sértően hat sokakra. Úgy gondolják, hogy Isten ebben a tekintetben méltánytalan az emberrel szemben, hiszen nem veszi figyelembe mindazt a sok jót, amit egy-egy ember az életében elkövet. A Biblia viszont ezt tanítja nekünk.
Ha az emberek közül bárki is alkalmas lenne arra, hogy Istennek kedves dolgokat cselekedjen, akkor nem lett volna szükség Jézus helyettesítő közbenjárására. Eddig nem élt olyan ember, és ezután sem lesz egy sem, aki életvezetésének tisztaságával és tetteinek jóságával megmenthetné magát Isten ítéletétől és az ezt követő örök kárhozattól. A Biblia azt tanítja, hogy azok az emberi jó tulajdonságok, az erkölcsös élet, amik olyan emberek életében is megvannak, akik nem hisznek Jézusban, azokat is Isten munkálja bennük. Az természetesen igaz tény, hogy a tisztességes élet, az erényes életvezetés, a fegyelmezett, egészséges, bátor, mértékletes, megfontolt életfelfogás, a társadalmi normákat és a polgári törvényeket követő életvitel, még ha nem is a szív belső tisztaságából és hitből, csupán emberi felismerésből fakad, mégis sokkal többet ér, mint az istentelen, léha élet. És ez méltánylást is érdemel. Ez az életvitel gyakran tartogat evilági hasznot és jutalmat az így élőknek és környezetüknek. Az ilyen életpéldák támogatásra méltóak, hiszen hasznosak az egyén, a család, a közösség, így a társadalom számára. A mondás szerint tisztességesen élni nem könnyű, de megéri.
De az ilyen megbecsülendő életű embereknek is tudnia kellene, hogy bár ez is az Isten munkája bennük, hitetlen emberekben, számukra megigazulást mégsem eredményez. Hiszen a tisztességes élet, annak minden tette, jócselekedete – ha nem Isten dicsőségét, nem az ő nagyobb elismertségét, az iránta való még nagyobb hódolatot célozta, hanem bármi mást, és nem hitből fakadó, akkor az – Isten előtt haszon nélküli. Vagyis, emberileg ugyan méltányolható, de Isten előtt nincs megigazító hatása, jutalom nem jár érte.
Sőt – a protestáns megítélés szerint –, ha a cselekedetek nem Isten iránti hitből, nem Isten dicsőségének növeléséből, tekintélye fenntartásának céljából fakanak, akkor azok – legyenek az emberi megítélés szerint akár a legkiválóbbak is – bűnök. Augustinus a céltévesztett futókhoz hasonlította az ilyen embereket. Minél gyorsabban
fut valaki, de céltévesztetten, annál messzebbre kerül a céltól, ezért egyre szerencsétlenebb. Ahhoz, hogy Istennek kedves tetteket hajtson végre, előbb Krisztusba, mint szőlőtőbe kell Istentől beoltatnia. Csak azután tud majd Istennek kedves gyümölcsöt teremni. A Biblia szerint: „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni!” (Zsid 11,6).
A hitetlen ember cselekedetei tehát, legyenek bármilyen nagyszerűek és méltányolandók is, igaznak nyilvánítás tekintetében Isten előtt semmit nem érnek.
A hívő ember jócselekedetei
Ezek után érdemes feltennünk azt az izgalmas kérdést, hogy a hívő ember jócselekedetei értékesek-e Isten előtt.
A Szentírás tanítása szerint hisszük, hogy amikor Isten – Krisztus váltságáért – megbékít magával valakit, akkor megajándékozza őt a bűnbocsánattal, és Szentlelke – hit által – lakozást vesz benne. A Szentlélek erejével napi küzdelem kezdődik számára a test megöldöklése és az új ember megelevenítése érdekében, élete legfőbb célja pedig az Isten dicsőségének munkálása lesz.
Sajnos – mindezek mellett – továbbra is romlott emberi természetével él együtt. Ezért, ha a hívő ember élete legtisztább tettével hozakodna elő, és azt tüzetesen megvizsgálnánk, azon is számtalan, azt beszennyező dolgot fedezhetnénk fel. Bár lehet, hogy ezek csak szeplőcskék egy-egy jócselekedeten, Isten szemében mégis utálatos szennyfoltok. Ha tüzetesen vizsgáljuk életünket, kiderül, hogy egy olyan jócselekedetünk sincs, amit Isten elfogadhatna, hanem minden tettünk kárhoztatásra van ítélve, mivel méltatlan Isten szentségéhez. Ugyanis, aki egy parancsolat megsértésében vétkes, mindegyik megsértésében vétkes – Jakab apostol szavai szerint. Ráadásul Isten az ő törvényével folyamatos engedelmességet követel tőlünk, így ha még lenne is időnként egy-két jócselekedetünk, mivel máskor nem tartjuk meg a törvényt, ezért az esetleges jócselekedeteinket se tudja tőlünk elfogadni. Ez a tény mély alázatra kell, hogy gerjesszen bennünket!
Az, hogy kegyelemből üdvözülünk, nem csupán a lelki életünk kezdetére vonatkozik, hanem erre a kegyelemre életünk minden idejében folyamatosan rászorulunk, mert tetteink bűnnel szennyezettek. Vagyis a jócselekedetek sem teszik a hívőket Isten előtt kedvessé, és ő soha nem tetteik miatt fogadja el őket, és kegyelmes irántuk, hanem mindig Jézus Krisztus miatt.
Tetteiket – önmagukban – semminek veszi tehát, akár hívő, akár hitetlen valaki. A jócselekedetekben tehát soha ne bízzunk, azokra Isten előtt soha ne is számítsunk, azokra ne is hivatkozzunk, azokért magunkat ne dicsérjük! Isten előtt minden igazságunk csak szenny – még hívő emberként is.
Ézsaiás próféta írja: „Az Úr által boldogul, vele dicsekszik Izráel minden utóda” (45,25). Tehát a jócselekedetekhez az a helyes viszonyulás, ha azokban egyáltalán nem bízik az, aki az ítéletre gondol. Nekünk, hívő embereknek sincs más reménységünk Isten trónja előtt, mint a Krisztusban számunkra is kiáradó folyamatos kegyelem.
A Szentlélek jócselekedetei bennünk
Akkor tehát ne is törekedjünk jócselekedetekre? Semmit sem fogad el tőlünk Isten? De igen. Minden cselekedet, ami Isten számára kedves, és amit ő elfogad, és aminek cselekvésére számtalan módon buzdít is, azt a Szentlélek munkálja bennünk. Isten csak a Szentlélek bennünk, általunk megvalósuló tetteit fogadja el tőlünk. Kálvin azt írja, hogy a szentek a jócselekedetekre úgy tekintsenek, mint amik Isten ajándékai, amikben Isten jóságát ismerik fel, vagy elhívásuk jegyeiként fogják fel, amelyekből kiválasztásukról bizonyosodnak meg. (Institutio 3.14.20.). Kálvin Augustinust idézi: „… a te munkádat lásd meg bennem, ne az enyémet, mert ha az enyémet látod meg, kárhoztatni fogod, ha ellenben a tiédet, megkoronázod azt, hiszen bármilyen jó cselekedetem tőled származik.”
Vagyis az Úr úgy tekinti a tőle kapott, és Szentlelkével munkált jócselekedeteket, mintha azok a mieink volnának, és nem csak elfogadja őket, hanem még jutalmat is ad értük. Ezzel mintegy arra ösztönöz, hogy minden igyekezetünkkel kitartóan végezzük a jót.
Ezért nem fogadunk el a jócselekedetekért dicséretet, hanem azokat azonnal elutasítjuk, Istenhez irányítjuk, azokon nem is osztozkodunk vele, hanem mindet sértetlenül és egységben Istennek hagyjuk.
Jócselekedeteinknek értékét tehát Isten jósága adja, önmagukban azoknak semmi értékünk nincsen. Ha tehát jót cselekedtünk, tegyük egyértelművé, hogy az Isten Szentlelkének munkája volt bennünk, általunk, miért egyedül őt illeti a dicsőség.
Hogy melyek ezek a jócselekedetek? – feltárja azt az Úr a Szentírásban. Mindaz, ami „hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen” (2Tim 3,16-17). A törvényben pedig azt ismerjük meg, hogy mik a Szentlélek cselekedeteinek – mint a mi jócselekedeteinknek – megjelenési formái.
Mindez úgy lesz érzékelhető számunkra, hogy a háládatosság – ami annál mélyebb a szívünkben, minél jobban megértjük a kegyelem felfoghatatlan mértékét – arra ösztönöz bennünket, hogy jó cselekedetekkel igyekszünk kifejezni hálánkat Isten felé. Ezek pedig nem a magunk által jónak nevezett tettek, mert azok semmik Isten előtt, hanem azok, amikről Isten kijelenti, hogy jók, amit ő vár és elfogad az övéitől.
Mivel Isten dicsőítésére az emberi élet kevés, így van bőven tennivalónk.
Sípos Ajtony Levente / Soltvadkert
