Sokszor csak utólag vesszük észre, mennyi láthatatlan kézmozdulat óvott meg bennünket. Lassan húsz éve vezetek napi szinten, és ez idő alatt számtalan olyan helyzetbe kerültem, ahol egyetlen másodpercen múlt minden: hirtelen elém kanyarodó autók, megcsúszó utak, figyelmetlen sofőrök. Sokszor éreztem úgy, hogy valami megmagyarázhatatlan módon mégis elkerültem a bajt. A legtöbb ember talán szerencsének nevezné, de én már tudom: Isten gondviselése volt jelen ezekben a pillanatokban.
Tavaly volt egy apró ráfutásos koccanásom, amikor az előttem haladó autó hirtelen fékezett egy zebránál, én pedig kicsit későn vettem észre, talán a megfelelő követési távolságot sem tartottam. Nem volt nagy baleset, senkinek nem esett baja — mégis, ez az egyetlen kis figyelmetlenségem ráébresztett valamire. Arra, hogy a rutin könnyen elaltatja az éberséget, és hogy nem bízhatom vakon a saját ügyességemben vagy reflexeimben. Megértettem, hogy az a sok év tapasztalat sem ér semmit, ha közben elfelejtem, ki az, aki valójában megőriz. Ez a kis koccanás nem büntetés volt, hanem figyelmeztetés: ne magamban bízzak, hanem abban, aki minden utamon velem van.
A gondviselés sokszor éppen abban mutatkozik meg, hogy nem történik meg valami nagyobb baj. Hogy a veszély elmegy mellettünk, és mi észre sem vesszük, milyen közel járt. Isten nem ígéri, hogy soha nem ér minket kellemetlenség, de azt igen, hogy nem hagy magunkra. A megmeneküléseink és a kisebb figyelmeztetések mind azt suttogják: „Veled vagyok. Vigyázok rád.”
„Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon.” (Zsoltárok 91,11)
Ez az ige számomra összefoglalja mindazt, amit a gondviselés jelent: a csendes óvást, a szeretetteljes figyelmeztetést, és Istennek azt a jelenlétét, amely akkor is körülvesz, amikor nem is gondolunk rá.
