Ez a cikk a Biblia és Gyülekezet folyóiratunk 2016. novemberi számában jelent meg. A teljes szám elolvasásához kattintson ide.

„és kössétek fel a békesség evangéliumának hirdetésére való készség saruját.” (Ef 6,15)

Továbbhaladva a nélkülözhetetlen lelki fegyverzet sorában, a harcos lábbelije következik, amely nem más, mint törekvés (készség) a békesség evangéliumának hirdetésére. Ugyan a saru nem fegyver, de szorosan hozzá tartozott a római nehézfegyverzetű gyalogos katona teljes menetfelszereléséhez. Enélkül a katona képtelen lett volna biztonságosan mozogni, vállalni a hosszú, sokszor erőltetett menetelést, előrenyomulást, valamint segítette a stabil megállást, hogy szilárdan megvethesse a lábát, az ne csússzon meg harc közben. A saru általában bőrből készült, nehéz vasalt talpa volt, alkalmanként szögekkel kiverve, ezzel is megerősítve a harcos járását. A mezítelen lábú katona használhatatlan volt a harcban. A sorban azért következik a saru, mert feltehetően az apostol követte a menetfelszerelés felöltésének a sorrendjét.
Vajon mi az az evangéliumi igazság, amit Pál apostol a sarut viselő katona képéhez rendel, és ezáltal mire ösztönzi itt Isten az ő mindenkori népét?
Gyors és leegyszerűsített válasz az, ha annyit mondunk: evangélizáljunk(!), hiszen nem másra buzdít itt az apostol, mint hogy hirdessük az evangéliumot. Természetesen ez a Bibliának egy nagyon fontos üzenete, mégis mélyebbre tekintve ennek az Igének a jelentésében, gazdagabb üzenet tárul elénk. De haladjunk sorjában, és bontsuk ki a saru képét, valamint az apostolnak a képhez kapcsolódó üzenetét! Ez utóbbit Pál egy bonyolult kettős birtokviszonyos kifejezéssel így mondja: „a békesség evangéliumának készsége” (Károli), s más bibliafordítások is csak körülírással, magyarázva tudják visszaadni jelentését: „felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével” (ÚFO), „sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére” (RÚF).
A békesség evangéliuma talán nem szorul részletesebb magyarázatra, csak néhány észrevételt tegyünk vele kapcsolatban. Pál apostolnak nagy témája ez az Efézusiakhoz írt levélben.
A 2,14–17-ben ezt olvassuk: „mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben Istennel a kereszt által, miután megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek.”
Pál szerint a békesség messze több, mint valami belső nyugalmi állapot.
A békesség maga Krisztus, aki elvégezte a megbékéltetés nagy szolgálatát, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést. Akik egykor Isten ellenségei voltunk megbékéltetett ővele, és megbékéltette a két nemzetséget is
(a zsidót és a pogányt) egymással.
A békesség megbékélt kapcsolatokat és közösségeket jelent. Az evangélium szíve tehát a békesség, méghozzá a megbékélés értelmében: ahhoz, hogy Istenhez tudjunk menni, Krisztus megbékéltet Istennel. Sem önvád, sem mások vádaskodása ebben nem tarthat bennünket vissza, és nem is bizonytalaníthat el. Ezért mondja Kálvin, hogy a békesség evangéliumának hatása az, ami vissza tudja adni lelkiismeretünk nyugalmát. „Ha elfogadtuk az örömhírt, és élvezzük az általa hozott békét Istennel és egymással, akkor a lehető legjobban megvetettük a lábunkat a gonosszal való harchoz” (Stott). És újra Kálvinnal szólva „úgy kellene nekünk is felsaruzni magunkat az evangéliummal, hogy segítségével sértetlenül vándoroljunk át ezen a világon.” Az evangélium tehát, méghozzá a békesség evangéliuma nem a kezdeti lépés a keresztyén ember életében, amin aztán hamar túljut, túllép, gyorsan a háta mögött hagy valami mélyebb tanításért, nagyobb igazságért. Hanem maga az evangélium az, amely által éljük keresztyén életünket, megerősödünk benne, napról napra megújulunk általa, az evangélium a válasz minden problémára, kulcs minden zárt ajtóhoz, általa jutunk át életünk akadályain. Ezért ha valami nem működik keresztyén életünkben, gyülekezetünkben, gondoljuk át, és tartsunk önvizsgálatot: hiszünk-e az evangéliumban, hisszük-e, hogy az „Isten ereje minden hívőnek üdvösségére” (Rm 1,16), hogy az gyümölcsöt terem, és növekedik szerte a világon (Kol 1,6)?
Pál azonban nem pusztán annyit ír, hogy a békesség evangéliumát mint sarut vegyék fel az efézusiak, hanem még hozzátesz egy hangsúlyos szót: a békesség evangéliumának a készségét. Fontos ez a szó: készenlétet, készültséget, felkészültséget jelent. Amikor a katona felkötötte a saruját, az azt jelentette, hogy kész az indulásra, felkészült a harcra. Egy mai képpel kifejezve ezt a készenléti állapotot és szándékot, ha valaki felveszi az edzőcipőjét, azt nem azért teszi, hogy kényelmesen elhelyezkedjen a nappali szoba egyik kanapéján újságot olvasni, hanem azért, hogy kimenjen a szabadba mozogni, sétálni vagy éppen kocogni. Ugyanez a mozzanat, szándék, (fel)készültség kötődik a békesség evangéliumához is. Készséggel vinni a békesség evangéliumát a legkülönbözőbb helyekre, élethelyzetekbe. Az újabb bibliafordítások még a hirdetés szóval is kiegészítik ezt a verset, aláhúzandó ezt a nagyon fontos üzenetet: úgy tekinteni önmagunkra és gyülekezetünkre is – elvégre Pál ezt egy gyülekezetnek írja –, mint Krisztus békeköveteire, akiknek a békesség evangéliumának a képviselete
a küldetése. Azonban fontos, hogy a „hirdetés” szót ne szűkítsük pusztán a szavakra. A békességet kapott ember egész életével ezt hirdeti. „Keresztyénnek lenni azt jelenti: Krisztus-forma, Krisztus-szabású, felkészült, karbantartott, útrakész, felsaruzott emberként élni.” (Cseri K.)
Viszont tudjuk azt is személyes tapasztalataink alapján, hogy a realitás sokszor más. Éppen ez a készség hiányzik belőlünk. Amikor Kálvin ehhez a szakaszhoz írt magyarázatában a készség szó jelentését fejtegeti, azt mondja, hogy félre kell tennünk minden akadályt, ami visszatartana bennünket, hogy teljesítsük küldetésünket, különösen is tudva azt, hogy „természetünknél fogva lomhák és restek vagyunk”, és ezenfelül „a legkisebb ellenállás is elbátortalanít bennünket.” Szembe kell néznünk tehát a restségünket okozó külső és – különösen – belső tényezőkkel: a hiúsággal, a hátratételtől, ill. emberek véleményétől való félelemmel, a kisebbrendűségi érzéssel stb. Mindezek leküzdésére bátorít bennünket levelében – Pálhoz hasonlóan – Péter apostol is: „Ellenben az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet” (1Pt 3,15).
Azért fontos tehát a békesség evangéliumának saruja és a szívbéli készség, mert egyedül csak az tudja használni is a harcban az Istentől kapott teljes lelki fegyverzetet, aki talpon marad.

Dr. Komlósi Péter Attila / Siklós