Az országúton haladtam, a forgalommal szemben, az útpadkán. Az aszfalt latyakos volt, s bár abban az időben még kevesebb volt a gépjármű, igyekeztem mégis kijjebb-kijjebb járni, a felcsapódó saras lé miatt. Egy emelkedőnél elhagytam a nagyvárost, s izgatottan kémleltem messzebb-messzebb, hogy felfedezzem az ismeretlen részt, s hogy felbecsüljem a távolságokat egy tervezett, hosszabb gyalogtúrához. A kopott és szakadt városi térképpel itt már nem jutottam semmire, megye térképem meg nem volt. Így hát maradt a szemmérték. Mentem, mentem, azt gondolva, hogy előbb-utóbb megpillantom a kitűzött úti célt. S bár ritkultak az út melletti bokrok, csak dombok és dombok voltak mindenfelé. Ráébredtem, hogy túl nagyot akartam, s azon gondolkodtam, hogy milyen értelmét találom így ennek a napi kalandnak.
Ekkor elkezdtem elmerülni a részletekbe. A túravezető képzésen tanultunk némi botanikát is. Milyen bokrok is vannak itt az út mellett? Kiderült, hogy a csipkéről és a somról való ismereteim nem adnak erre választ. A bokrokon túl hatalmas szántóföld terült el, most az ragadta meg a figyelmemet. Gondolkodtam, hogy mekkora traktorral szánthatták, mert hatalmasak voltak a rögök. Mi az iskolában még a kicsi traktorokról tanultunk. Letértem az útról és beleléptem a résekbe. Már nem sajnáltam a cipőmet, ami felszedte magára a földet. A barázdákon olvadt a hó. Lehajoltam, s a szétnyílt felszín mélyére nyúltam. Találtam egy szétnyílt búzaszemet. Óvatosan emeltem a tenyeremben, egyre közelebb a szememhez. A szétfoszló héjban a magbélből már kibújt a picinyke csíra. Megrendülve csodáltam az új életet.
Egyszer ott leszünk mindannyian az Úr előtt, ilyen csíra állapotban. Magokként, a hó alatt. És majd napfényre derül az igazság. Drága testvérünket temetjük. „Életének 67. évében befejezte földi pályáját és Isten kegyelméből hazatért Megváltó Urához – Ismeri az Úr az övéit (2Tim 2,19).” Ismeri az Úr az övéit, minden magot, amelyet a földjébe vetett. Mi is ismerjük Őt. „Még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” (1Jn 3,2). Hiszem testünknek feltámadását és az örök életet.
Akkor, azon a régmúltba tűnt téli napon visszafordultam a nagyváros felé, és újra felszálltam a kék autóbuszra. Őrzöm a csíra titkát. Őrizzük mindannyian!
„Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz. Aki szereti az életét, elveszti; aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt” (Jn 12,24-25).
