Ez a cikk a Biblia és Gyülekezet folyóiratunk 2017. áprilisi számában jelent meg. A teljes szám elolvasásához kattintson ide.
KIJELENTÉS, IHLETETTSÉG, TEKINTÉLY
A Biblia, mint Isten kijelentése, így az igaz istenismeret egyedüli forrása.
Isten gyermekeinek nagy ajándéka, hogy az Úr beszél hozzájuk. Megismerhetjük a személyét, a tulajdonságait,
a tervét, és ami igen fontos: elmondja nekünk azt is, hogy kik vagyunk tulajdonképpen. Eközben ráébredhetünk elveszett állapotunkra, miszerint az engedetlenség és a bűn hatalma alá rekesztettünk, de kijelenti nekünk a szabadulás útját is: felragyogtatja számunkra az evangéliumot, amelyben mentő szeretetét láthatjuk. Mindezt a Bibliában közli velünk. Ezért nevezzük a Bibliát Isten kijelentésének.
A reformátorok hozzátették azt is, hogy a Szentírás Isten különös kijelentése, amelyben őt koncentráltan ismerhetjük meg. Isten általános kijelentésének a teremtés csodáját nevezzük, de abból ő megfelelő mélységben nem ismerhető meg. Ez csupán éhséget támaszt arra, hogy különös kijelentésében is találkozzunk vele, mert Istent hitelesen csak abból ismerhetjük meg.
Ez a kijelentés pedig nem más, mint a Biblia. Isten gondoskodott arról, hogy minden pontosan fel legyen jegyezve, amit Isten szólt és tett az ember megváltása érdekében. Ezért nem lehet számunkra meglepő, hogy a konkordanciális adatok szerint csak az Ószövetség 39 könyvében legalább 3808 (!) alkalommal szerepel az, hogy „Így szól az Úr”, vagy ennek valamilyen azonos értelmű formája. Isten tehát önmaga beszélt, és a kijelentésének van egy fő tárgya: a megváltó Krisztus. A Szentlélek fokozatosan jelentette ki őt, hiszen Krisztust hirdették az ószövetségi próféták, és az idők teljességében megjelenve megmutatta nekünk önmagát (Csel 2,31; Ef 3,5; Zsid 1,1kk.). Jézus Krisztus személye révén érthetjük meg a leírt kijelentést, hiszen a Biblia egész egyszerűen megfogalmazva nem más, mint az ő érkezése előkészítésének és beteljesedésének a története.
A Biblia önmagáról tanítja, miszerint teljes mértékben elégséges arra, hogy a Megváltót felismerjük, és vezessen bennünket a kegyességünkben, valamint megmutassa, milyen az Istennek tetsző élet (Lk 24,27; 2Tim 3,16). Éppen ezért tartjuk azt, hogy Isten egyedül a Szentlelke által megértetett Bibliát, és nem mást adta arra, hogy összegyűjtse, elhívja egyháza népét, azt oltalmazza és megőrizze (Heidelbergi Káté 54. k.f.).
Hogyan történt az ihletés (inspiráció)?
Isten önmagát e különös kijelentésében, azaz a Szentírásban egészen konkrétan, a mi emberi szavainkat használva fedi fel. Ezek a szavak az ő Szentlelkének ihletése nyomán jegyeztettek le. Így a bibliai szerző jelleme, temperamentuma, szókincse, adottságai, irodalmi műveltsége, neveltetése, kulturális háttere, társadalmi pozíciója – mind-mind megjelennek a szöveg leírása során. Ez nem áll ellentétben azzal, hogy a Szentlélek parancsára cselekedtek, és nem a saját gondolataikat közvetítették (Berkhof). Isten Lelkének a csodálatos munkáját láthatjuk abban is, hogy az írott kijelentés évezredes története és megannyi személy bevonása ellenére bámulatos egységet és tökéletes összefüggést mutat. Ezért, amikor azt mondjuk, hogy a teljes Szentírás verbálisan inspirált, ezt a Szentírás alapján valljuk.
A szentírók nem a saját elképzeléseiket vetették papírra, amikor az Istenről, vagy Isten nevében szóltak. Péter apostol is figyelmeztet, hogy „az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból” (1Pt 1,20). A Biblia írói nem szűnnek meg azt hangsúlyozni, hogy isteni parancsra mondják, ami a szájukból kijön (2Móz 4,22; 4Móz 23,12; 5Móz 2,17; 1Sám 2,27; 2Krón 34,26; Ez 29,13; Zak 2,6; Mt 1,22; 1Kor 14,21; Zsid 10,30 stb.). Ahogyan Mózessel beszélt az Úr, az rendkívül szemléletesen és jellemzően mutatja be a szentírók Igét továbbadó engedelmességét is: amikor Áron és Mirjám fellázadtak Mózes ellen, és megszólták, akkor Isten azt mondta, hogy ővele nem álomban vagy látásban beszél (mint esetleg másokkal a bibliai időkben), hanem „szemtől szembe”, azaz szószerinti fordításban „szájból szájba” adja neki a kijelentését (4Móz 12,8). E beszédeket pedig le is kellett írni, azaz könyvekbe foglalni (2Móz 17,14; 24,7; 4Móz 33,2; 5Móz 17,18; Józs 1,8; 1Kir 14,19; Ezsd 6,18; Neh 8,1; Ézs 8,1; Jer 36,4; 45,1; Dán 12,4; Náh 1,1).
Az Újszövetség is lépten-nyomon úgy idézi az Ószövetség legkülönfélébb részeit, mint amelyek Isten, ill. a Szentlélek Igéi (Mt 15,4; Zsid 1,5; 4,3; 5,6; stb.). Pál apostol pedig a saját igehirdetéseire nézve állítja azt, hogy a Szentlélek tanít általuk (1Kor 2,13), ill. Krisztus beszél rajta keresztül (2Kor 13,3). Sőt, az apostol olyannyira bizonyos a tanításának isteni eredetében, hogy erre figyelmezteti a galatabelieket: „De még ha mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azonkívül, amit hirdettünk, átkozott legyen.” (Gal 1,8), és azt is a szívükre helyezi, hogy az evangéliumot nem embertől vette, hanem Krisztus jelentette ki neki (Gal 1,11-12). Péter apostol pedig Pál leveleire ihletettség szempontjából az Ótestamentummal azonos szintűként tekint (2Pt 3,15-16). Az Újszövetség húsznál is több esetben idéz úgy az Ószövetségből, hogy azt (ihletett) „Írás”-nak nevezi. A Bibliát tehát nem lehet inspiráció szempontjából részekre tagolni és különválasztani az isteni és az emberi üzeneteket. Erre hívja fel a figyelmünket Pál apostol is: „A teljes írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes, minden jó cselekedetre felkészített legyen az Isten embere” (2Tim 3,16). Ez az összefoglalásszerű Ige pedig a teljes kánonra kiterjeszthetően állítja, hogy „Istentől ihletett”, azaz „kilehelt”. Péter apostol is ezt erősíti meg: „mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem Isten szent emberei a Szentlélektől indíttatva szóltak” (2Pt 1,21).
Jóllehet, Isten embereket használt fel a kijelentés leíratásában, ez nem jelenti azt, hogy a Biblia emberi mű volna. Amikor viszont azt mondjuk, hogy Isten íratta le a Biblia szavait, akkor nem azt állítjuk, hogy annak betűit Isten mechanikusan, azaz a szentírók értelmét kikapcsolva diktálta volna le. Ugyanakkor Isten Lelke pontosan indította őket arra, amit leírtak. Nem a saját meglátásaiknak és véleményüknek, elképzeléseiknek, vagy éppen történelemértelmezésüknek adtak hangot. Ihletett volt az a látás, ahogyan szavakba öntöttek egy jelenséget, magyaráztak egy történeti fordulatot, eseményt. Isten által elkészített élethelyzetekben kellett szólniuk, és természetesen azoknak a célszemélyeknek, akik a legkülönfélébb történelmi korokban, rangban, családi háttérrel, társadalmi helyzetben hívattak el erre. A szentírók szólásra való indíttatása tehát nem jelent révületbe esést. Kálvin szerint a 2Pt 1,21-ben az Ige azt mondja, „hogy indíttattak, ám nem azért, mert elméjüket elragadtatta volna valami (ahogy a pogányok képzelegtek […]), hanem azért, mert semmit sem mertek maguktól (mondani), hanem engedelmesen követték a Szentlélek vezetését, aki mintegy szentélyéül sajátította ki magának szájukat.” Isten vezette őket a szavak kiválasztásában, elrendezésében, a mondanivaló logikai felépítésében. Ezért van minden egyes bibliai könyvnek stílusa és egyedi jellemvonása, miközben a nagy egészbe, a teljes kánonba illeszkedik. Végső soron azt állíthatjuk, hogy ez a könyvekre jellemző ismertetőjegy a Szentléleké, mert ő vezette és irányította a kijelentésének szavakba, majd gyűjteménybe foglalását. Ebből fakad a Szentírásnak az a fontos jellemzője is, hogy mentes a tévedésektől. A Szentlélek nem engedte meg, hogy hamis, hiteltelen információ kerüljön bele. Fel kell tehát ismernünk, hogy itt minden emberi eszköz, az önmagát kijelentő Isten eszköze.
A Biblia tekintélye
A Biblia Isten kijelentése. Nem csupán tartalmazza a kijelentést, nem feltételekhez kötötten válik azzá, hanem azonos vele. A reformáció egyházai újra felismerték ezt az igazságot, és szívükbe fogadva állították, hogy az egyházban a végső tekintélyt a Szentírás szavain keresztül megszólaló, és így tápláló, kormányzó Krisztus képviseli (pl.: Westminsteri Hitvallás 1/1; 4-5;7; 9, Belga Hitvallás 3; 5; 7. cikkelyei, II. Helvét Hitvallás I/1-2). Hitték, hogy amikor az Isten által inspirált Bibliát olvassák, vagy az arra felépülő igehirdetést hallgatják, akkor Lelke által ő tanít. Ebben az összefüggésben igaz, hogy „a Szentírás iránt olyan tisztelettel kell viseltetnünk, mint Isten iránt” (Kálvin). Ezért a Biblia isteni tekintélyére úgy ügyeltek az egyházban, mint a szemük fényére.
Ezt a szemléletet pedig az előzőekben kifejtett ihletéstanra alapozták, és alapozzuk mi is. A Biblia ihletettségéről szóló meggyőződésünk tehát meghatározza azt is, hogy az milyen tekintéllyel bír előttünk. A Szentírás éppen azért követel magának tiszteletet, mert a szerzője maga Isten. Amikor valakit megszólít, akkor ezt úgy teszi, hogy vitán felüli igazságot közöl (Jn 17,17). Az Úr Jézus komoly példát adott abban is, ahogyan viszonyult az Íráshoz: azt mondta, hogy egy „jóta” (jod – a legkisebb alakú héber betű) sem veszhet el a törvényből (Mt 5,18). Máskor inti a zsidókat, akik vitába szálltak vele, hogy vigyázzanak, mert „az Írás fel nem bontható” (Jn 10,35), de arra is figyelmeztette akkori hallgatóit, és emlékeztet bennünket is: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen nem múlnak el” (Mt 24,35).
Krisztus ebben az összefüggésben a Bibliához kötött Krisztus, mert ő azon keresztül szólít meg minket. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy aki ezt az igazságot (a Bibliát) kikezdi, átértelmezi, becsmérli, a tartalmában kritizálja, kijelentési minőségét megkérdőjelezi vagy feltételekhez köti, esetleg az érvényét korlátozza, az veszélyes útra téved. Ami pedig ennél is nagyobb baj, hogy veszélybe sodor másokat is, mert lassan, de biztosan megágyaz a maga
– ha pedig ezt tanítóként teszi –, egyháza romlásának is.
A Biblia szavain keresztül bennünket megszólító Isten megköveteli azt a lelkületet, amely megnyílik előtte, és alázatos szívvel hallgatja őt. Ahogyan a veretes énekben Cowper megírta: „Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát”. Ez nem zárja ki a teológiai írásmagyarázati és egyéb bibliai tudományok igeértést segítő szolgálatát, ha azok nem negatív kritikai szellemben viszonyulnak az Íráshoz, hanem inkább Krisztusra koncentrálva, bízva a Szentírás hitelességében és igazságában, „leoldott saruval” közelítenek hozzá. Mondhatjuk, hogy a Biblia a szívünkre tart igényt, amely ha nem az Úré, akkor az Igéjét sem szeretjük, tiszteljük és értjük. Tudjuk, hogy „A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert bolondságok neki” (1Kor 2,14), azonban azt is ígéri az Úr, hogy akik „éhezik és szomjúhozzák az igazságot”, azok megelégíttetnek (Mt 5,6), és ő adja gyermekeinek „a bölcsesség és kijelentés Lelkét” az ő megismerésére (Ef 1,17).
Hotorán Gábor / Érsekcsanád
