Ahhoz, hogy valamire igazán tudjunk figyelni és koncentrálni, csendre van szükségünk. Gondoljunk egy sporteseményre, például egy futóversenyre: a rajtpisztoly eldördülése előtti pillanatokban akár több tízezer ember is feszült, néma csendben várakozik, hogy a versenyzők rajtja a lehető legtökéletesebb lehessen.
Csendben lenni azonban nem könnyű. Felgyorsult világunkban a digitális eszközök állandó jelenléte egyre inkább eltávolít bennünket a nyugalmas, elmélyült elcsendesedéstől. A Biblia mégis újra és újra arra hív, egyes esetekben konkrétan arra szólít fel bennünket, hogy teremtsünk csendet, és így figyeljünk Istenre (Zsolt 37,7; Zak 2,13).
Fontos látnunk, hogy a csend nem tétlenség. A bibliai értelemben vett csend aktív odafigyelés: tudatosan félreteszünk életünkben minden más dolgot és egész lényünkkel Isten szavára figyelünk. Isten szuverenitásához hozzátartozik, hogy az Ige olvasásakor és hallgatásakor kizárólagos figyelmet szentelünk neki. Ez a figyelem egyszerre tiszteletadás és nyitottság: így válhat érthetővé és befogadhatóvá számunkra az, amit Isten mondani akar nekünk.
Van, hogy a csend azért válik szükségessé az életünkben, mert Isten nem ad azonnal választ kérésünkre. Ilyenkor a csend a várakozás ideje, amikor bizalommal és reménységgel fordulunk az Úrhoz, imádságban türelmesen várva az ő válaszát. Milyen egyszerűnek hangzik ez így elsőre – és mégsem az. A mai világban, amikor a reklámok lépten-nyomon azt sulykolják belénk, hogy minden, amit kívánunk, azonnal és feltétel nélkül „jár” nekünk, a csendes várakozás igazi kihívássá válik számunkra.
A Jelenések könyvében azt olvassuk, hogy a mennyben is lesz csend, mintegy fél óráig (Jel 8,1). Nem tudjuk, milyen lesz ezt átélni, de hitünk és reménységünk szerint ez a csend a legteljesebb figyelem és az Istennel való találkozás csendje lesz, amelyet minden hívővel együtt, közösen élhetünk majd át.
„Csendesedjél el az Úr előtt, és türelmesen várjad őt!” (Zsolt 37,7)
