Karácsony előtt könnyebb volt várni. Az advent a gyertyagyújtással segített számolni a heteket. A várakozásnak megvolt a maga pontos menetrendje, célja és hangulata. Most, az ünnepek után, az év elején viszont gyorsan visszazökkenünk a hétköznapok forgatagába. Naptárt nyitunk, célokat tűzünk ki, újrakezdést remélünk, mintha a várakozás ideje már lejárt volna.
Pedig a Biblia szerint nem csak egy-egy időszakban kell várnunk az Urat. Az advent nem ér véget karácsonnyal. A kérdés inkább az, hogyan tudunk mindig készen várni – akkor is, amikor már nem segítenek nekünk ebben a külső jelek.
Elengedjük-e mindazt, amit görcsösen kézben akarunk tartani, és figyelünk-e arra, aki többet lát nálunk? Az év eleji tervezgetés önmagában nem rossz; sőt, felelősségteljes dolog végiggondolni, merre tart az életünk. Ilyenkor sok mindent beírunk a naptárunkba, de vajon hagyunk-e üres helyet Isten számára, hogy megszólítson, átírja a terveinket, és új irányt mutasson nekünk? Várni az Urat nem azt jelenti, hogy feladjuk céljainkat, hanem azt, hogy nem ragaszkodunk görcsösen hozzájuk. Nyitva hagyjuk a szívünket az Úrnak, és elfogadjuk, hogy a várakozás nem üres idő, hanem lehetőség arra, hogy Isten formálja gondolkodásunkat és a hitünket.
Talán éppen ez a legnagyobb kihívás az év elején, nem csak előre nézni, hanem felfelé tekinteni is. Nem csak haladni az úton, hanem figyelni is. Mert az Úr nem csak az ünnepek idején jön közel, hanem a szürke hétköznapok csendjében is – azokhoz, akik készen várják Őt.
„Reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.” (Róm 12,12)
