Jelen tanulmánnyal kapcsolatban a Biblia Szövetség Egyesület Fontos Kérdések előadást szervez, melynek időpontja: 2026. 01. 18. vasárnap, 17:00. Helyszíne Budapest-Pasaréti Református Egyházközség lesz. (Figyelem! Nem a megszokott Nagyvárad tér!)
A Charta korábbi változatával kapcsolatban a Biblia Szövetség Egyesület már ismertette az álláspontját Dr. Sipos Ete Álmos akkori főtitkár 2002-ben megjelent cikkében. Véleményünk azóta nem változott. Az alábbiakban Dr. Vásárhelyi Bálint Márk református lekipásztor testvérünk írását közöljük.
Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa és az Európai Egyházak Konferenciája (az utóbbi tagjaként pedig a Magyarországi Református Egyház is) 2025. november 5-én jóváhagyta a Charta Oecumenica legújabb változatát. (Az angol szöveg itt érhető el: https://www.ccee.eu/wp-content/uploads/sites/2/2025/11/Charta-oecumenica-PDF-con-guideline-A4-final2.pdf. Magyar fordításról nincsen tudomásunk. A zárójelben lévő hivatkozások egyéb jelölés híján a Megújított Ökumenikus Charta fejezeteit és alfejezeteit jelölik.)
Az Ökumenikus Charta első változatát 2002-ben írta alá többek között a Magyarországi Református Egyház is, amellyel kapcsolatban több lelkipásztor kifejezte tiltakozását, (https://honlap.parokia.hu/publikacio/cikk/108/) ugyanis azon a meggyőződésen voltak, hogy a Charta nincs összhangban a Szentírással és a református hitvallásokkal, emellett azt is kifogásolták, hogy a gyülekezetek presbitériumai nem hatalmaztak fel senkit annak aláírására. Nem tudunk arról, hogy a Megújított Ökumenikus Charta aláírása előtt a zsinat kérte volna a presbitériumok és helyi gyülekezetek állásfoglalását és felhatalmazását. Ugyanakkor a képviseletünkben mégis elfogadásra került ez a dokumentum, amely lelki értelemben véve érvényessé és iránymutatóvá vált a Magyarországi Református Egyház felekezeti szövetségében élő valamennyi helyi egyház számára.
A Megújított Ökumenikus Charta egy előszót és bevezetőt követően négy fő fejezetből áll. Az első fejezet a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallásra (325/381) hivatkozva az egyházak látható egységére hív fel. A látható egység akadályát a Charta szerint főként az egyházzal, a sákramentumokkal és a szolgálattal kapcsolatos különböző nézetek képezik, amelyek miatt az aláírók szomorúságukat fejezik ki. A második fejezet megerősíti, hogy az ökumenikus mozgalom fontos eleme a közös imádság és Isten Igéjének közös kutatása, a dialógus és a közös bizonyságtétel. Végül a harmadik és negyedik fejezet megmutatja, hogy milyen téren mozdítható elő az egyházak közös szolgálata: az európai társadalom és kultúra felé való elköteleződés, a zsidó, a muszlim és egyéb vallásokkal való kapcsolatok keresése és erősítése, a békesség és a megbékélés keresése a nemzetek és a vallások között, a teremtett világ védelme, a menekültek támogatása és befogadása a szolidaritás kultúrája alapján, valamint az új, digitális technológiák könnyebben elérhetővé tétele a társadalom minden rétege számára.
Mivel helyi egyházaink életét és szolgálatát, valamint egyháztagként lelkiismeretünket mindenek felett köti Isten ihletett Igéje, a Szentírás, illetve annak tekintélye alatt a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás, ezért a Megújított Ökumenikus Chartát csak akkor tudjuk magunkra nézve elfogadni, ha az nem mond ellent sem az írott Igének, sem hitvallásainknak. Éppen ezért kötelességünk annak vizsgálata, hogy a jelenlegi, Megújított Ökumenikus Charta vajon összhangban áll-e a biblikus és református tanítással. E vizsgálat során a következő fő témákat emeljük ki a Chartából: az egység, a dialógus és a szekuláris misszió gondolata. Ha valaki meg akar győzni bennünket, akkor Isten Igéje alapján tegye: ha ily módon jobbra tanítana bennünket, akkor köszönetünk nyilvánításával készek vagyunk neki engedni, és hozzá igazodni az Úrban, akinek dicséret és dicsőség.
Egység
A Megújított Ökumenikus Charta az ökumenikus mozgalom eddigi történetével összhangban a különböző felekezetek és egyházak látható egységét kívánja előmozdítani. A 2001-es Charta óta eltelt évek tapasztalatai alapján továbbra is remélik és célul tűzik ki „az egyházaink sokféleségének egységének elmélyítését Krisztus imádságára figyelve, hogy »mindnyájan egyek« legyünk ( Jn 17,21)”
(Előszó). A Charta szerint az egységről teszünk vallást a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallásban is, amikor az „egy, szent, egyetemes és apostoli” egyházról szólunk, és ezt az egységet kell láthatóvá tennünk (I:1).
Az egység akadályát az egyházzal, a sákramentumokkal és a szolgálattal kapcsolatos különböző nézetek jelentik. A Charta aláírói szerint ugyanakkor ezeket a különbségeket félre kell tenni, hogy megvalósuljon a látható egység. Éppen ezért minden erőfeszítéssel arra kell törekedni, hogy a különböző egyházakat és felekezeteket elválasztó megosztó tényezőket eltüntessük, és közösen ünnepelhessük a keresztséget és az eucharisztikus közösséget.
Az egység gondolata ugyanakkor szorosan összefügg azzal a kérdéssel, hogy mi az egyház. Látnunk kell, hogy az egyik oldalon a Római Katolikus Egyház és a Charta, a másik oldalon pedig a református hitvallások egyházfogalma között radikális különbség található. Róma szerint „az »egyház« az a nép, amelyet Isten az egész világból egybegyűjt. Helyi közösségekben létezik, s mint liturgikus, elsősorban mint eucharisztikus összejövetel valósul meg. Krisztus szavából és testéből él, és így válik maga is Krisztus Testévé.” (Katolikus Egyház Katekizmusa 752). Róma tehát sákramentális egységként tekint az egyházra, amelynek megvalósulásában kulcsszerepet játszik az eucharisztia eseménye. Eközben a református felfogás szerint az egyház egy kiválasztott gyülekezet, 0amelyet Isten Fia Szentlelke és Igéje által gyűjt össze magának, és amelyet az igaz hitben egyesít (Heidelbergi Káté 54). Amikor tehát egységről beszélünk, az Róma szerint sákramentális egység, míg a reformátori álláspont szerint az igaz hit egysége.
A Megújított Ökumenikus Charta szerint – Rómával összhangban – a sákramentális egység a cél (II:2). „Minden erőfeszítést meg kell tenni az egyházakat elválasztó megosztottságok legyőzéséért” (I:1). De mit is jelentenek ezek a „megosztottságok”? Róma a 16. századi reformáció korában és azóta is elhatárolódott a biblikus reformációtól (pl. egyedül hit által való megigazulás, Jézus Krisztus egyetlen közbenjárói tisztsége stb.). Az egység akadályát tehát hitbeli, hitvallásos kérdések jelentik. A Charta szerint a hitvallásokat félre kell tennünk, hogy megvalósulhasson az egység a keresztségben, az eucharisztiában és a közös szolgálatban, a biblikus egység azonban mindig hitbeli egységet jelent. Az igaz egyház ismertetőjelei a tiszta igehirdetés, a sákramentumok helyes kiszolgáltatása, valamint a keresztyén egyházfegyelem (Belga Hitvallás 29). Az egység elsőrendben nem sákramentális, hanem tanításbeli, és ebből fakad a két sákramentumban való egység is. A felekezetek közti egység hiányát az okozza, hogy számos ponton más a hitünk tárgya. Ha Róma szeretne egységet, akkor először azt kellene megmutatnia, mikor és hol reformálta tanítását a Biblia alapján.
Keresztyén hitünk középpontjában az Úr Jézus Krisztus személye áll, aki „egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket” (Zsid 10:14). Az Ő személye és váltságműve az, amely eggyé teszi, amely összetartja az egyházat. Krisztus kereszten bemutatott engesztelő áldozatáról azonban a Charta nem beszél. Keresztyén egységet hirdet, de Krisztus keresztje nélkül. A Chartából hiányzik a Megváltó Jézus Krisztus.
A Charta egységképe nem biblikus, hanem római katolikus, és teljes összhangban áll Róma tanításával, amely szerint az a cél, hogy „a keresztények összegyűljenek az egy Eucharisztia ünneplésében, s az egy és egyetlen Egyház egységébe, mellyel Krisztus kezdettől fogva megajándékozta Egyházát, s hisszük, hogy a katolikus Egyházban elveszíthetetlenül megvan, és reméljük, hogy gyarapodni fog napról napra a világ végezetéig” (Unitatis redintegratio 4.). Vajon erre az egységre van-e mennyei, Istentől kapott parancsunk a Szentírásban, vagy ez csak a humanista ember igyekezete? Az a meggyőződésünk, hogy a Charta esetében ez utóbbival állunk szemben.
János apostol figyelmeztet arra, hogy ha valaki nem Krisztus tudományát hirdeti, azzal nem vállalhatunk közösséget: „Ha valaki elmegy hozzátok és nem ezt a tudományt viszi, ne fogadjátok azt be házatokba, és azt ne köszöntsétek; Mert a ki köszönti azt, részes annak gonosz cselekedeteiben” (2Jn 1,10–11). Pál apostol pedig így int: „mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel?” (2Kor 6,14). Így ha egyház vagy egy felekezet nem az evangéliumi tudományt hirdeti, azzal az igaz egyház nem vállalhat közösséget, nem léphet egységre. Minket nem az emberi elgondolásra épülő egység megvalósulását akadályozó nézeteltérések és egyéb tényezők indítanak szomorúságra, hanem a kijelentett, írott Igétől való eltérés. A Megújított Ökumenikus Charta által hirdetett egységet pedig nem látjuk biblikus, hitvallásos, evangéliumközpontú, Krisztusban lévő egységnek, ezért tiltakozunk ellene.
Dialógus
A Charta-féle egység gondolatából szorosan következik a dialógus, az „ökumenikus párbeszéd” gondolata. Elismeri a „történelmi és jelenlegi megosztottságokat”, és ezeket az emberi bűnnek, a szeretet hiányának, valamint a hittel és az egyházzal politikai és önző célok érdekében való visszaélésnek tulajdonítja (II:3). Célként az egymás iránti szeretet és bizalom kultúrájának megteremtését tűzi ki (II:3).
A Charta szerint maga a megosztottság a bűn, amely ellen küzdeni kell, és a dialógus során a megbékélést kell keresni a különböző teológiák és tradíciók között, illetve meg kell találni az együttműködés lehetőségeit (II:3). Problémának tekinti a „polarizációt”, a szélsőséges nézeteket, amelyek az evangélium szabadsága ellen törnek, hiszen ezek nem munkálják az egységet (II:5).
Miközben egyetértünk azzal, hogy az egyház megosztottságai mögött különböző vétkek találhatóak, a felekezetek szétválása mögött hitvallásos okok húzódnak meg. A ma is érvényben lévő tridenti kánonok anathema alá helyezik a biblikus-reformátori tanításokat (pl. egyedül kegyelemből való megigazulás, a Szentírás elsőbbsége minden hagyománnyal szemben stb.). A fő bűn nem a megosztottság, hanem az evangéliumi tanítás, így pedig Krisztus elvetése. Ezt semmilyen ökumenikus párbeszéd nem oldhatja fel, csak egyéni szinten a megtérés, egyházi szinten pedig a reformáció.
Nem tudunk párbeszédet folytatni a római pápával, akire Róma úgy tekint, mint akinek „hivatalából fakadóan – mert Krisztus helyettese és az egész Egyház pásztora – teljes, legfőbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet mindig szabadon gyakorolhat” (Katolikus Egyház Katekizmusa 882). Nem tudunk párbeszédet folytatni arról, hogy Róma szerint az üdvösségünket nemcsak Jézusnál, hanem a szenteknél és jócselekedeteinkben is kell keresnünk és munkálnunk (vö. Heidelbergi Káté 30). A Szentírás igazságai nem képezhetik dialógus tárgyát, hiszen abszolút igazságok, amelyekhez ragaszkodnunk kell. Minden „dialógus”, amelyben ott van a lehetőség az ezen igazságoktól való eltávolodásra, elítélendő.
A Charta a zsidókkal, a muszlimokkal és egyéb vallásokkal való dialógust is sürgeti. Tagadja, hogy az új szövetség a régi szövetség helyére állt (ld. Zsid 8–10), és arra buzdít, hogy a Szentírást (csak az Ószövetséget?) a zsidókkal közösen tanulmányozva kölcsönösen gazdagodjunk egymás magyarázatai által (III:8). Miközben az antiszemitizmust a Chartával együtt teljes mértékben elítéljük, a 2Korinthus 3,14–15-tel együtt valljuk, hogy amikor a zsidók az Ószövetséget olvassák, akkor „lepel borul az ő szívükre”, amely csak „Krisztusban tűnik el.” Nem tudunk ezért egyetérteni a Charta tartózkodásától a zsidók között végzett „intézményes térítő missziótól” (III:8), hiszen a zsidók számára is csak Krisztusban van üdvösség. A Megújított Ökumenikus Charta az „ábrahámi vallásokkal” való párbeszédre is buzdít, amit azzal a gondolattal támaszt alá, hogy a keresztyének és a muszlimok egyaránt egy irgalmas Istenben hisznek, éppen ezért együtt kell munkálkodnunk a szélsőségekkel és a vallással való visszaélésekkel szemben (III:9). A Charta nem szól a muszlimok felé végzett missziói tevékenységről, noha a Szentírás szerint számukra is egyedül Krisztusban van üdvösség.
A Charta dialógussal kapcsolatos szemlélete nem biblikus és nem hitvallásos. Az egyháznak a nem keresztyének felé a misszió a feladata: a Krisztusról és az Ő váltságáról való bizonyságtétel, annak megvallása, hogy „nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Csel 4,12). A Charta ezzel szemben a római katolikus tanítást visszhangozza: „Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.” (Lumen Gentium 16.). Ha ilyen dialógusban veszünk részt, akkor elveszítjük mennyei kincseinket, gazdag reformátori örökségünket: a bibliai és hitvallásos igazságokat.
Szekuláris misszió
Az Ökumenikus Charta a hagyományos missziói nézettel szemben nagy hangsúlyt fektet az egyházak társadalmi szerepvállalására. A különböző felekezetek közös bizonyságtétele a Charta szerint magában foglalja a karitatív munkát, a szociális igazsághoz kötődő aktivitást (II:3), valamint a társadalom számára való etikai, szociális és politikai útmutatást (II:4). Ehhez hozzátartozik pl. egy „humánus,
társadalmilag öntudatos Európa” felépítése, az emberi jogok tisztelete (III:7). A Charta szerint az emberi méltóság és a szabadság abból származik, hogy Isten saját képmására alkotott minket. Arról nem vesz tudomást, hogy ez a képmás az ember bűnesete folytán összetört. Isten „az embert jóvá és a maga hasonlatosságára, azaz valóságos igazságban és szentségben teremtette” (Heidelbergi Káté 6), azonban az Istentől elszakadt emberben ez a képmás már nincsen jelen, csak Krisztusban állíttatik helyre (2Kor 3,18). A valódi szabadságot is ekkor nyeri el az ember: „ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek” ( Jn 8,36).
Az egyház feladata nem más, mint amit az egyház Ura a missziói parancs során rábízott: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket. . .” (Mt 28,18). A Charta nem szól pozitívan erről a misszióról. Nem célja minden népek „tanítvánnyá tétele”, hanem a világban található problémákra humanista eszközökkel akar megoldást adni. Így figyelmeztet, hogy ne alkalmazzunk erkölcsi nyomást vagy anyagi ösztönzést a misszió során, hanem engedjük, hogy az emberek saját szabad akaratukból jussanak hitre (II:4). Keresztyénként a Charta szerint szeretettel és partnerként kell tekinteni a „globális emberi család” egymást kölcsönösen gazdagító „regionális, nemzeti, kulturális és vallási hagyományaira”, hogy egy új, igazabb világot építhessünk Isten kegyelmétől vezérelve (III:7). Ehhez szükséges az emberi élet védelme, a nők helyzetének megerősítése az egyházban és a világban,
a kisebbségeket védő nacionalista politikával való szembefordulás, az Európa-központúság feladása (III:7); a teremtés védelme érdekében a fenntartható életmód megvalósítása (IV:12); a világban a békére és a megbékélésre való törekvés (IV:11); a menekültek felé egy befogadó kultúra kialakítása, amely kulturális és vallási (!) értelemben is gazdagíthatja a célország társadalmát (IV:13); vagy éppen az új, digitális technológiák népszerűsítése és könnyebben elérhetővé tétele (IV:14).
A Charta misszió-képéről mindezek alapján elmondhatjuk, hogy szekuláris misszió. Nem szól az Úr Jézus Krisztus visszatéréséről, nem hangsúlyozza a bizonyságtételében, hogy Isten „rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt” (Csel 17,31), hanem evilági reménységet kínál az egyházak és a világ számára. Úgy tekint a világi (akár nem keresztyén) kultúrákra, mint amelyekben megjelenik Isten kegyelme, és az ember szabad akaratából használhatja azt egy igaz világ építésére. Ezt a képet azonban nem támasztja alá a Szentírás. A Biblia Istene az emberről azt mondja, hogy „szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” (1Móz 6,5), és „nincsen csak egy igaz is” (Rm 3,10). Szabad akaratából senki nem fog hitre jutni, hacsak Isten az Ő ellenállhatatlan kegyelme által el nem hívja őt hathatósan az örök életre. A jóra való szabad akarat tanításától hitvallásaink is óvnak: „a még újjá nem született embernek nincs semmi szabad akarata a jóra, nincs semmi ereje a jó véghezvitelére” (Második Helvét Hitvallás IX.). Azzal sem tudunk egyetérteni, hogy a nem keresztyén kultúrákban és vallásokban láthatóvá válik Isten kegyelme, hiszen ezek követői „az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték” valami teremtmény képével, és így „az Isten igazságát hazugsággá változtatták”, emiatt pedig Isten ítélete alatt vannak, ha meg nem térnek (Rm 1,18–32).
Az egyház missziói feladata Krisztus dicsőségének hirdetése, a Jézus keresztjéről való bizonyságtétel és az egyedül az Ő nevében található üdvösségre való hívogatás, a megtérésre való felszólítás. Ezt a feladatot az egyház egyedüli Ura bízta az Ő népére. Amikor a Chartából ez a misszió kimarad, és más feladatokra helyezi a hangsúlyt, akkor súlyos tévedésben van, hiszen Krisztus parancsával fordul szembe. Ezért ki kell mondanunk, hogy a Megújított Ökumenikus Charta missziói képe nem biblikus és nem hitvallásos.
Dr. Vásárhelyi Bálint Márk
református lelkipásztor
Budapest, 2025. december 12.
