Apai nagyapám idős korában megírta emlékiratait. Rögtön a bevezető mondatok között említi, hogy „családunk, illetve nemzetségünk az én születésemkor már régen Szelén (a mai Tápiószelén) élt. Nemzetségünknek én már az ötödik Szelén lakó nemzedékéhez tartoztam”. Kiderül később, hogy úgy kerültek ide, hogy Viczián Mátyás két fia „1765-ben Tápiószelén házasságot kötöttek Nikléczy Mihály két ikerlányával, Évával és Máriával. Viszont Nikléczy Mihály két fia nőül vette Viczián Mátyás két lányát”.
A változatos családtörténetben elérkezve nagyapámig – aki már 7. generációs István volt a családban – kiderül, hogy 1874-ben született, s már tízévesen elkerült otthonról. Besztercebányán kezdte meg az akkor még nyolcosztályos gimnáziumot, majd jogot tanult, és a minisztériumi és egyéb közéleti pályán szépen haladt előre. Tápiószelén földbirtokot örökölt, amit maga is gyarapított, és hosszan a helyi református gyülekezet gondnoka is volt.
Közben átélte az I. világháborút, a Tanácsköztársaságot, Trianon traumáját, a világválságot, a német megszállást és a II. világháborút, majd az emigráció hányadtatásait, s végül Kanadában, szerető felesége és fia lehettek tanúi, amikor 1959-ben hazahívta mennyei Ura.
Mit mondanánk minderre? Gazdag élete volt? Jómódban élt? Vagy nehéz, terhekkel teli, szerencsétlen élete volt?
Mindkettő igaz. Egész életében nyitott szemmel járó, minden iránt érdeklődő, tanult ember volt. Érdekes részleteket tudunk meg írásából a múlt század húszas éveinek parlamenti eseményeiről, vagy, hogy főispánként hogyan fogadta hivatalában a kalocsai érseket… de azt is, hogy bajorországi emigrációs évei alatt sem kesergett, hanem pl. a helyben fellelt anyagokból egérfogókat fabrikált a rágcsálók ellen, amikor egy bajor parasztudvar fészerének padlásán kellett évekig meghúzniuk magukat. Amikor továbbutazhattak lányukhoz Brazíliába, unokáinak megírta fejből Magyarország történelmét, hogy hazájuktól távol is megőrizzék magyarságukat. Már elmúlt 80 éves, amikor minden jövedelem nélkül, csak kis személyes holmijukkal tovább kellett költözniük – hajón – Brazíliából Kanadába, egyik fiához.
***
Ha visszatekintünk az elmúlt évre – akár saját életünket, akár a világ eseményeit tekintve – hasonló képet láthatunk. Voltak boldog napok, örömteli események, talán gyarapodtunk is egyénileg, családilag, vagy egész nemzetünk vonatkozásában… ugyanakkor voltak nehéz napok, veszteségek, bizonytalanságok is.
Így volt ez mindig, amióta az ember kikerült az Édenkertből. Gondoljunk csak Ábrahámra, Jákobra, Dávidra, vagy éppen Jóbra, aki nagy gazdagságban, és istenfélelemben élt, mégis elveszítette mindenét – még az egészségét is –, mégis úgy nyugtázta mindezt, hogy: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve!”
Ha még ad Isten éveket éveinkhez, és kegyelméből megajándékoz földi javakkal is, fogadjuk Tőle hálával, de veszteségeinket is tekintsük úgy, hogy azokat csak egy időre kaptuk, használatra.
„Ezt mondja az ÚR, a te megváltód, Izráel Szentje: Én, az ÚR vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.” (Ézs 48,17)
