Advent utolsó vasárnapjához érkeztünk. Ilyenkor a legkülönfélébb érzések futhatnak át rajtunk: van, aki örül, mert már csak pár nap kell a karácsonyi ”leálláshoz”, megpihenéshez. Olyanról is tudunk, aki egyre idegesebb, mert úgy érzi, még sehogy sem áll az ünnephez közeledve. Bevásárlási, díszítési őrület, akciók akciók hátán, mindenki az ünnepre készül – valahogyan. De hányan készülnek igazán?

Advent azt a nagy lehetőséget is kínálja számunkra, hogy mindenekelőtt átgondolhatjuk, miért olyan fontos számunkra Jézus érkezése, számot vethetünk, Ki Ő az életünkben.  Mérlegelhetünk, hogy amit tudunk, amit megismertünk Belőle, az mit okozott a szívünkben? Ez az adventkor is igéjében érkező Krisztus ugyanis számos dolgunkat átrendezheti:

Beavatkozhat az érzelmeinkbe, ráébreszthet céltévesztéseinkre, élesítheti lelki látásunkat, visszarángathat tévútjainkról, faraghat a természetünkön, kiragadhat bizonyos társaságokból és odaterelhet a gyülekezetünkhöz, felismertetheti a bűnbánat és elcsendesedés idejét. Mert mit ér az egész ünnep, ha a legfőbb Vendég nem a főszereplő az adventi, karácsonyi programjainkban? Mennyire lesz áldássá ez az időszak (és a folytatás), ha nem sikerül tisztán meglátni magunkat az Ő betlehemi adventjében, mint a földre jöttének okozóit és megmentendő meglátogatottait?

Kerestük-e Krisztust így is az elmúlt hetekben? Hányszor erősödtünk meg abban, hogy Ő a mi legfőbb kincsünk, mert Ő Isten végső szava hozzánk? Mennyei Atyánk szüntelenül ebben a csendes, az első adventkor kegyelemmel és igazsággal megjelent Szolgában gyönyörködik. Az Ő küldöttében, akit támogat. Bizony, a bűneikkel küszködő, de kegyelemért, békességért, lelki növekedésért Hozzá siető adventi keresők Őbenne sohasem csalódhatnak.

„Megkereshettek volna, de nem kérdeztek, megtalálhattak volna, de nem kerestek. Itt vagyok, itt vagyok! – mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet.” Ézs 65,1