Különös mondata ez Pálnak az 1Kor 2,9-ben:
„AMIKET SZEM NEM LÁTOTT, FÜL NEM HALLOTT ÉS EMBERNEK SZÍVE MEG SE GONDOLT, AMIKET ISTEN KÉSZÍTETT AZ ŐT SZERETŐKNEK”.
Az Isten igéjén tájékozódó emberek döntő többsége ezt a mondatot kizárólag a jövőre, a testi halálunk utáni örökéletre szóló ígéretként tekinti. Nekünk valami olyan nagyszerű reménységünk, jövőképünk van, ami csak így írható le. Amit nem láttunk eddig, amiről még csak nem is hallottunk, elképzelni, sőt megsejteni sem vagyunk képesek azt, amit Urunk az őt szeretőknek készített! Természetes módon asszociálunk a mennyországra, a mennyei Jeruzsálemben, az „új ég és új föld” korszakában majdan eltöltendő örökkévalóságra.
Ez biztosan így igaz, helyes feltételezés.
Ám ha csak egyetlen mondattal is tovább olvassuk az igét, világossá válik, itt nemcsak arról van szó, amiről még gondolkodni sem vagyunk képesek, hiszen Pál így folytatja:
„Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Lelke által…” (1Kor 2,10)
Vagyis a nekünk készített, alig elképzelhetően nagyszabású ajándékról szól az egész Kijelentés. Benne van ebben Jézus Krisztus immár elvégzett megváltói műve (Jn 3,16), és az Isten teljes „akaratának a titka” (Ef 1,9–10), melyet „úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk”. Lényegében ezért is olvassuk és tanulmányozzuk rendszeresen a Szentírást, hogy meglássuk „milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között” (Ef 1,18).
Ám az 1Kor 2,9-nek van egy másik olvasata, egy még mélyebb rétege is. Tudjuk, Urunk saját szavai szerint velünk van „minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20) jó és rossz állapotainkban egyaránt. Ha Jézus Krisztus megváltott gyermekei vagyunk, nyugodtan bízhatunk ígéretében, mert velünk van és a kritikus élethelyzeteinkben még közelebb fog jönni hozzánk. Az ige erről is tanúságot tesz. Gondoljunk csak István vértanú tapasztalatára (ApCsel 7,54–60). Miközben az egész nép rátámadt és megkövezték, István látta a megnyílt eget és az elébe jövő Jézus Krisztust!
Sok, a földi élet és a halál mezsgyéjén időző, Jézus Krisztushoz tartozó testvér szenvedése kívülről szemlélve elviselhetetlennek, kibírhatatlanul rettenetesnek látszik, mint pl. egy strokon átesett, lebénult, beszédképtelenné vált, magatehetetlen betegé is. Vagy a covid miatt esetleg hetekig lélegeztetőn, mélyaltatásban tartott testvérünk felfoghatatlan nyomorúsága.
Ám mit tudjuk mi, ezt az állapotot hogyan is éli át? Azt tudjuk, a mi Urunk ott van vele, nagyon közel hozzá. Vajon, István vértanúhoz hasonlóan nem élhet át közben olyan dolgokat, „amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg sem sejtett”?
Vajon nem hasonló-e ehhez, amikor komoly veszteségeink pillanatában saját magunkban nem „miértek” ágaskodnak? Helyettük békességet tapasztalunk és az Urunk iránti bizalom erősödését?
Igen, már földi életünk napjaiban is igaz, amit Pál ír: „AMIKET SZEM NEM LÁTOTT, FÜL NEM HALLOTT ÉS EMBERNEK SZÍVE MEG SE GONDOLT, AMIKET ISTEN KÉSZÍTETT AZ ŐT SZERETŐKNEK”
