Tűz mellé, házba szorulunk, Urunk, most hozzád fordulunk…, valahogy így szólt annak a népi imádságnak a részlete, amit sok évvel ezelőtt egy falusi gondnoknétól hallottam. Ilyen időszakban idézte, amikor a hagyományos paraszti életforma a behúzódás felé váltott, maga mögött tudva a sok nyári, őszi munkát, megpihenni vágyva a fáradságos betakarítási munkálatok után. Hosszú estéken felolvastak a Szentírásból, más keresztyén irodalomból, énekeltek, eljártak az adventi hetekben megkezdődött házi istentiszteletekre.
Mondhatnánk, hiszen mi nem csak ilyenkor fordulunk az Úrhoz, részt vettünk a nyári csendesheteken, ott is kerestük Őt és akaratát, eljártunk az őszi evangelizációkra, tele voltunk élménnyel, hálával. Ha mégis ködössé váltak volna már ezek az áldásos hatások, és az a tűz, amit az Úr gyújtott szívünkben, már hamvadni látszik, most kérjük, hogy megint szítsa fel. Az otthonokban meleget adó tűz ugyan már sokak számára nem is valós tapasztalat, ha valakinek mégis az, elmondja, mennyivel bensőségesebb, átmelegítőbb az egyéb fűtéstechnikák általi hőhatásoknál. Az Advent melege is különbözik, „közelebb van hozzánk az üdvösség”, mert mi nemcsak a karácsonyi hangulatot várjuk, hanem az Úr Jézus Krisztus földre jöttét készülünk ünnepelni, sőt újbóli eljövetelének reménye melegíti fel szívünket.
A lázas elfoglaltságok közül válasszuk az igazán lényegeseket, a sok, és egyébként értékes és szükséges tennivaló mellett lelkünk és mások lelkének szükségeire is tekintsünk. Fordítsuk el tekintetünket és gondolatainkat a világban e hetekben tobzódó idegenszerűtől, talmitól, és még a szép szokásainkon, díszítéseink készítésén, kedves ajándékozásokon felül is forduljunk oda az Úr Jézushoz, hogy majd mint az egykori András tanítvány bizonyságot tehessünk:
„Megtaláltuk a Messiást, aki a Krisztus!” János 1,42.
