Néhány éve sorozatot készítettem a kismarosi, világnézeti hetünkre az imaéletünkről. Onnan indultam, miszerint mi folyamatosan Isten jelenlétében élünk. Hiszen a Szentháromság Isten ma még minden ember életének a közege, levegője, mint a halnak a víz. A Krisztuskövetőké különösen is (ApCsel 17,27–28; Mt 28,20). Ő soha nincs hallótávon kívül! Tehát a „belső szoba” (Mt 6,6) imádságaink és a „szüntelen imádkozás” (1Thessz 5,17) alapja nem más, mint tudatosítanunk magunkban Urunknak ezt az állandó jelenlétét.

Ugyanezért Urunknak soha és egyáltalán nincsen szüksége arra, hogy életünk bármilyen részletéről informáljuk, hiszen mindig, minden részletet illetően tökéletesen képben van. Persze, bármikor szeretettel meghallgat minket, hiszen tudja, nekünk magunknak van szükségünk arra, hogy elmondjuk neki bajainkat, terheinket, örömeinket, szükségeinket, és nála immár készen vár minket Urunk megoldása és ajándékai. A szüntelen imádkozás hasonló ahhoz, mint amikor folyamatosan nálunk van a mobil telefon bekapcsolt állapotban; Urunk bármikor megszólíthat minket és mi is hívhatjuk Őt … Vagy ahogy mi a férjemmel szinte folyamatosan egy légtérben tartózkodunk, mióta nyugdíjasok vagyunk. Bármikor szólhatunk egymáshoz, bár órákat töltünk el úgy, hogy csendben tesszük a magunk dolgát.

Az Isten folyamatos jelenlétét tudatosító imaélet-sorozat bennem is a helyére tette az imádkozás sok kérdését. Az Úrral való „magánbeszélgetéseimet” a realitás szintjére emelte Isten folyamatos jelenlétének a tudatosítása és tudatos átélése,

• „hiszen nincs is messze egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,27–28).
• Sőt, Urunk jelenlétéből kilépni sincs módunk, ahogy arról Dávid vall a 139. zsoltárban – „Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?” – 7. vers

Ezzel azonban még nem találtam meg a közösségi imádság helyét és jelentőségét a magam számára, bár tudom, a gyülekezet, a közösség a Krisztus-követők élettere, mint a halnak a víz. Ezt a gondomat indokolhatja a tény, hogy évtizedek óta nagyon rosszul hallok és a közös imádság során csak elvétve értek egy-egy szót a sajátomon kívül.

Ám a Biblia egyik fontos kijelentése a kérdést felszínre hozta bennem. Mélyen megérintett, hogy a jelenleg is folyamatosan zajló mennyei istentisztelet (Jel 4–5.) szerves része a ma még a földön élő hívők imádságai:

„a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt – mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek…” (Jel 5,8).

Igen, a mi egyéni és közösségi imádságaink bele vannak csatornázva Isten világméretű imádatába és dicsőítésébe, a jelenleg is folyó mennyei istentiszteletbe! Mi sem vonhatjuk ki magunkat ebből, és nem is hanyagolhatjuk el:

Jel 4,11 „Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett.”

Jel 5,9 „Méltó vagy … mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket (minket is) Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből;”

Jel 5,13 „… A királyi széken ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön örökké?”

Jel 5,14 „A négy élőlény így szólt: „Ámen!” És a vének (a már üdvözültek képviselői) leborultak, és imádták őt.”

A hívők „magán-imádságai” – főleg a még lelkileg kiskorúak esetében –, bár tudatosíthatja bennünk Urunk folyamatos jelenlétét és hallótávon belüli voltát –, meglehetősen szűk körben mozognak: velem, engem, nekem, a szeretteimnek, a nekem fontos ügyeknek. Mert az imádságainkban is döntően önmagunk körül forgunk, a magunk dolgait, gondjait látjuk, ráadásul aránytalanul nagynak látjuk. Önmagunkon túl, még a közbenjáró imáink is szűk kört tekintenek át: szeretteink; családunk, barátaink, gyülekezetünk dolgait, esetleg országunk ügyét látjuk és azokért könyörgünk.

A Jelenések könyve 4-5-ből idézett mondatok alapján bátran elmondhatjuk, a mennyei istentiszteleten elhangzó imádságok abszolút Istenre fókuszálnak! Kizárólag a Szentháromság Isten és tettei, dicsősége és hatalma van a középpontban! Ha mi kapcsolódni kívánunk a mennyei istentisztelet dicsőítő kórusába, akkor imádságaink fókuszán változtatnunk kell!

Idáig jutva a gondolatmenetben, került elém Pál imádsága az efézusi levél első részében:

„Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban; és kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.” (Ef 1,15–19)

Bátran elmondhatjuk, ez az imádság is Istenre és Isten ügyére koncentrál! Ha elemezni és igazán érteni kívánjuk, fontos tudnunk, hogy Pál az Efézusi levelet börtönből írta. És itt mégsem önmagáért imádkozik, pedig biztosan lett volna oka bőven arra is:

• Börtön körülményei, nélkülözései, személye korlátozottsága, testi nyomorúságai, hiszen a halálos ítélet Damoklész kardja is ott lebegett felette.
• Sőt, kérhette volna a gyülekezetet – ahogyan azt mi tenni szoktuk –, hogy imádkozzanak érte; szolgálatáért, szabadulásáért, bajai miatt.
• Mi vajon hogyan imádkoznánk hasonló helyzetben?

Mert Pál ezeket a dolgokat egyetlen szóval sem említi! Megállapíthatjuk, Pál kinőtt a lelkileg kiskorú testi keresztyén önmaga körül forgásából!

Pál nem önmagáért könyörögött. Talán azért sem, mert az Atya jobbján ülő és az univerzum felett uralkodó Krisztusban teljes békessége volt a börtönben is. Bizonyára tudta, vele csak az történik, amit mennyei Atyja róla tervezett és be is beteljesít Isten ügye és saját maga javára (ApCsel 4,28).

Pál efézusiakért elhangzó imádsága minden mozzanatában

• Istenre és
• a gyülekezet valós szükségleteire fókuszál.

Pál könyörgése egyenes reflexió Isten üdvtervére. A mi, Urunk előtt kedves imádságaink is mindig az igére való reflexiók.

Pál saját imádsága fényesen mutatja, mit értett azon: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!” (Kol 3,2). Pál a Földön vele és a keresztyénekkel folyó történéseket a mindenható, szuverén Isten szemszögéből szemlélte:

1. Az első, amit tett, hogy hálát adott: méghozzá ezt a hálaadást szüntelenül tette az efézusi gyülekezetért és hitükért. Mint aki tudja: „Aki hálával áldozik”, az dicsőíti a Szentháromság Istent (Zsolt 50,23). Sőt, azzal is tisztában van, Isten dicsőítése, kegyelmének magasztalása imádságaink legfontosabb célja és mozgató rugója (Ef 1,6.12.14).
2. Másodszor, börtönben töltött idejét a másokért való könyörgésre használta. Sőt – ezen belül is –, a legfontosabb dolgokért könyörgött az efézusiak részére. Nekünk talán különös, de ezek között a legfontosabb dolgok között egyetlen szó sem hangzott el a gyülekezet és tagjai testi, földi szükségleteiről, hiányairól, anyagi gondjaikról, betegségek gyógyulásáról. Sőt, az akkor már folyó üldözésről sem tett említést.
3. Csupán két dolgot tartott olyan fontosnak, hogy azokért könyörögjön:
4. Első kérése, hogy a gyülekezet öles léptekkel haladhasson előre Isten és Szent Fia, Jézus Krisztus megismerésében. Mert így már a földi életben megtapasztalhatják az örökkévalóság jó ízét. Ehhez pedig bölcsességre és a Szentlélek kinyilatkoztatására van szükségük. Az apostol mindenekelőtt és -felett ezt kéri nekik. Hogy lássák – lássuk Jézus Krisztust, a Valóságot. Lássuk egyre nagyobbnak Jézus Krisztust! Lássuk annak, aki Ő valójában!

Mi – Isten mai népe –, többnyire nagyon kicsinek látjuk Jézus Krisztust, nem a realitásnak megfelelően. Vannak, akiknek a Jézusa

• elfér akár szűz Mária karján. Mondják is, imádkoztunk a Jézuskához…
• vannak, akik tudják, Jézus Krisztus a mi (az én) bűneinkért halt meg a kereszten és Őt ma is csak a kereszten látják.
• vannak, akik látják már a feltámadott Krisztust is,
• ám ma – a mi üdvtörténeti korszakunkban –, Jézus Krisztus két eljövetele közötti „utolsó napokban” Jézus Krisztus az Atya jobbján ül és uralkodik az univerzumon.

A hitben növekedésünk fontos része, hogy lássuk Urunkat egyre nagyobbnak: a valóságnak, a tényeknek megfelelően. Mert Ő ma már a királyok Királya és az uraknak Ura! (1Tim 6,15; Jel 17,14; 19,16)

• Pál másodszor az efézusiak reménységéért könyörög, vagyis, hogy legyen helyes jövőképük. A reménység mindig a jövőről szól, vagyis, hogy a hívők lássanak és nézzenek a jövőbe, lássák örökségük mérhetetlen gazdagságát, azaz az üdvösséget.

Nagy baj az, ha egy hívő ember csak az öregedését látja és a betegségeit, vagy csak a koporsóig, a sírig lát el. Vagy az foglalkoztatja, mi lesz velem, ha leesek a lábamról, ha beteg leszek, ha már nem tudom ellátni a dolgaimat… Ismerek olyanokat, akik ezeket a dolgokat még önmaguknak és a környezetüknek is megtiltják, hogy egyáltalán szóba kerüljön… Vajon nem erre gondolva írta-e Pál az alábbi sorokat?

„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (1Kor 15,19).

Akinek Istentől való reménysége van, az így gondolkodik: Dicsőség az Úrnak, mert minden nappal egyre közelebb vagyok a vele való találkozáshoz!

A Krisztushoz tartozók reménysége nem a fantáziánk szüleménye. Urunk már a főpapi imában ezt kérte az Atyától:

„Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt.” (Jn 17,24)

Pál imádsága tartalmának részletezése után nem bízta az efézusiak fantáziájára a helyes jövőkép részleteit, hanem dióhéjban összefoglalta az üdvtörténelem jelenleg is zajló eseményeit, miután kérte:

Urunk „…világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön” – így folytatja:

„Minthogy hatalmának ezzel az erejével munkálkodik a Krisztusban, miután feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben, feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. Az ő lábai alá vetett mindent, és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben.” (Ef 1,18–23)

Itt Pál mindazokat az eseményeket – tényeket – sorolja fel, amelyeket többnyire hiányolni szoktam gyülekezeteink földhöz ragadt mennybemeneteli igehirdetéseiből. Mind arról beszél, ami történt és történik Urunk mennybemenetele után és óta a láthatatlan világban!

Mert miután felment a mennybe – miután felhő takarta el a tanítványok szemei elől –, Jézus Krisztust királlyá koronázták, és ma is ott ül az Atyaisten jobbján és uralkodik az egész univerzum felett! Ha ezeket a tényeket tudatosan tudnánk, nem énekelnénk teli torokkal, hogy „Úr lesz a Jézus mindenütt”, hiszen már az, vagy hogy „Királlyá Jézus koronázzátok!”, hiszen már kétezer éve megtörtént a koronázás!

Ezeket a jelenleg is aktuális üdvtörténeti eseményeket (=tényeket), nem csak innen, az Efézusi levélből ismerjük! Számos helyen találkozunk vele a Bibliában. Most csak néhány helyet említek és szeretném felhívni a figyelmet a Kijelentésben felfedezhető „fejlődésre” is, ahogy az időben előre haladunk, mint bomlanak ki egyre jobban ezek a titkok: A ószövetségi próféciák közül Dávidot említem

Zsoltárok 110,1 „Így szól az ÚR az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem!”

Dániel is részletesen beszél Urunk koronázási ünnepéről: arról, mi történt azután, hogy a felhő eltakarta a tanítványok szeme elől

„Láttam éjszakai látomásban: Jött valaki az ég felhőin, aki emberfiához hasonló volt; az öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg.” (Dán 7,13–14)

Az Újszövetségben Pál szinte minden levelében ír ezekről és Péter is. Időbeli sorrendben Pál először a Thesszalonikai leveleket írta. Az 1Thessz 4,13-tól részletezi Jézus Krisztus visszalépésének körülményeit, miszerint feltámadott és elragadott, mennyei testet kapott szentjei seregeivel (a Krisztus test tagjaival = velünk) együtt érkezik majd! Így kezdi:

„Nem szeretném testvéreim, ha tudatlanok lennétek…”

Amikor a Kolosséi levélben felhívja a figyelmünket az odafenn valókra, akkor is megemlíti egy fél mondatban, hol is van ez az odafent:

„ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül” (Kol3,1/b).

Mert a Krisztus-követők – Isten mai népe – élete is „a Krisztussal együtt az Istenben” van elrejtve. Amikor pedig Urunk újra megjelenik a látható világban, akkor majd mi is „Vele együtt” megjelenünk „dicsőségben” (Kol 3,3–4)!

Pál jövőképünk – reménységünk – részleteit nem véletlenül emlegeti újra és újra. Hiszen nekünk ezekre a részletekre, ezek újra és újra hallására, tudatosítására egzisztenciális szükségünk van ahhoz, hogy valóban élő reménységben (1Pt 1,3; 1Pt 3,16) élhessük mostani, földi napjainkat.