“Nem igaz, hogy most miatta megint újra kell kezdeni!” “Nem én rontottam el!” “Én így inkább nem is játszom!”
Végül nem kevés noszogatás, vigasztalás és biztatás után újra felcsendül a nappalinkban a két hegedűre, csellóra és hárfára írt kis darab, hogy szóljon a következő elrontott hangig…
Nagybátyám kifejezetten négy gyermekemre írt/hangszerelt egy kis darabot, gondosan ügyelve, hogy kinek-kinek megfeleljen a jelenlegi tudásának. Ez elképesztően nagy ajándék, és a gyerekek ehhez mérhető lelkesedéssel ugrottak is neki megtanulni. Sosem felejtem el az arcukat, amikor először szólalt meg együtt a négy hangszer, és felismerték a harmóniákat. De persze nem ment egyből hibátlanul, és mindenki a vérmérsékletének megfelelően kezelte a helyzetet, amikor valaki elrontotta: csapkodva, magába zuhanva, vagy – hála Istennek ilyen is volt – rendíthetetlen nyugalommal. És hát akadt ilyen helyzet bőven, mert nem elég, ha ki-ki a saját részét már tudja. Az igazi akkor lesz, amikor nemcsak a saját szólamát húzza-pengeti nagy elánnal, de tud a másikra is figyelni, ha kell, bátran játszani, és visszahúzódni, hogy most a másikuk kerüljön előtérbe. Amikor egyszerre tudnak várni és elindulni, gyorsulni és lassulni, amikor mind ugyanazt szeretnék elmondani a zenével, ki-ki a maga hangszerén.
Az eredmény fantasztikus, de egyáltalán nem könnyű ez. És nem is kell feltétlenül hangszeren játszanunk ahhoz, hogy átéljük ezt az élményt. A teremtett világ körülöttünk öntudatlanul Istent dicsőíti – hiszen erre lett teremtve – ahogy mi, emberek is. Csak az ember születik olyan szívvel, ami magát dicsőíti. Nekem tudatosan kell bekapcsolódni ebbe a kórusba, elénekelni a magam szólamát. A világ, mint egy hatalmas folyam, halad Istent dicsőítése felé. Őt dicsőíti minden – ha én is elkezdem végre, ahogy a kis darabban is helyükre kerültek végül a hangok, úgy kerülök helyemre én is.
Az állhatatosság és vigasztalás Istene pedig adja nektek, hogy teljes egyetértés legyen közöttetek Krisztus Jézus szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek Istent, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. (Róma 15,5–6)
