Szeptember folyamán a férjemmel lehetőségünk volt néhány napra a gyönyörű Salzburg városába látogatni. A város elsősorban Wolfgang Amadeus Mozart miatt híres, ugyanis a zeneszerző itt látta meg a napvilágot; azonban ezen kívül a sokak által ismert A muzsika hangja című musical miatt is népszerű. Az 1965-ös filmfeldolgozást Julie Andrews főszereplésével magam is többször láttam már, ikonikus dalai a mai napig sok helyen felcsendülnek.

Ezen utazás során szembesültem azzal, hogy a film alapjául egy család valós története szolgált. Georg von Trapp az első világháború egyik legeredményesebb osztrák-magyar tengeralattjáró-kapitánya 1922-ben elveszítette feleségét, így hét gyermekével egyedül maradt. 1923-ban a Salzburg melletti Aigenbe, a Trapp villába költöztek és 1925-ben felfogadta a novícius Maria Augusta Kutscherát nevelőnő gyanánt.

A kapitány valóban feleségül vette Maria-t, alakítottak egy családi kórust és elmenekültek az Ausztriát megszálló náci uralom elől.

Elmélyedve azonban az igazi von Trapp család történetében, kiderült, hogy a híres musical azért sokban romantizálta a valóságot. Maria nem volt az a napsugaras, mindig kedves természetű személy, akinek a filmben megformálták; továbbá a családot életük során számtalan tragédia és megpróbáltatás érte, ezek sem szerepeltek a filmben.

Ez a párhuzam elgondolkodtatott: alapvetően mindannyiunkban van törekvés, hogy a saját életünk eseményeit, narrációját kiszínezzük. Szeretnénk tökéletes életet és szeretnénk magunkat napsugaras, kedves és pozitív szereplőként látni. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Ha őszintén szembenézünk magunkkal, tudhatjuk, hogy közel sem vagyunk tökéletesek, sokszor hibázunk és nagyon esendőek vagyunk.

Jézus azonban nem a „tökéletesre festett” énünket, hanem a valóságos életünket váltja meg kegyelmével. Ő pontosan ismeri gyengeségeinket, hibáinkat és bűneinket, mégis így szeret, így hív magához. Nem a hibátlanságban, hanem a kegyelemben van az igazi öröm és szabadság. Nem kell másnak látszanunk, mint akik valójában vagyunk.

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12,9)