A gyülekezeti bibliaórákon az őszi időszakban elkezdtük a Szentírást elölről tanulmányozni.

Kis szakaszokban, aprólékosan, sok-sok kérdést feltéve igyekszünk újra felfedezni a teremtés csodáját, Isten nagy gonddal végzett alkotó munkáját. A legutóbbi alkalommal nagyon megragadott az, ahogyan Isten a munkát megtervezte az ember számára. Saját képére alkotva óriási ajándékot adott a számunkra, hogy azokat a képességeket, lehetőségeket, amelyeket adott, hogyan tudjuk az ő dicsőségére hasznosítani. Tanárként tudom, hogy a pedagógusok jobban örülnek a kicsengetésnek, mint a becsengetésnek. Nehéz a nyári szabadság után újra felvenni a mindennapi mókuskereket, megoldani és megfelelni a sokrétű kihívásoknak. Örömmel töltött el az a felfedezés, hogy Isten jótetszése és terve az, hogy a feladataimat ne teherként, nyűgként, vagy csapásként éljem meg, hanem részese lehetek egy alkotó munkának, melyről a zsoltárossal együtt egyszer szeretném én is elmondani: „művem a királynak szól” (Zsoltárok 45,2). A legkisebbnek tűnő feladatoktól kezdve a legnagyobb felelősséggel bíró munkának is egy a mércéje: tudjuk-e azt örömmel az Úrnak végezni, mint a jó sáfárok? Isten példát is adott a teremtés során a serényen élő embernek; a hetedik napon megpihent. Arra adta ezt a napot, hogy a hétköznapi feladatoktól emeljük fel a kezünket és a szívünket hozzá, neki szentelve az Úrnapját. A teremtett ember megfelelő működésének ez a kulcsa; az Istennek szánt idő. Tanuljuk együtt, kedves testvérek, igazán az Úrnak szentelni a vasárnapjainkat!

Hat napon át dolgozzatok, a hetedik nap pedig szent legyen számotokra! (2Mózes 35,2)