Augusztusi nyaralásunk – férjemmel – az osztrák hegyekbe vitt bennünket. Már régóta vártuk, hogy az alpesi legelők illatát magunkba szívhassuk. Vágytunk az „egekbe magasodó” hegyek és a kolompoló tehéncsordák látványára. Már az első napon a 900 méter feletti szállásunkon a villanypásztor mellett egy békésen álldogáló boci volt a fogadóbizottság, nagy örömünkre.
Az apartmanban a gyors kicsomagolást követően igyekeztünk a közel 8 órás ülést ellensúlyozni egy rövid sétával. A szerpentines autóúton lépkedve felfele, egymástól tisztes távolságban álltak a szépen karbantartott alpesi házak és minigazdaságok. Mindenhol csend, békesség; gyönyörködtünk az időnként felhőkbe burkolódzó fákban. Hihetetlen, ahogy az iszonyatosan meredek lejtőkön a közel 2 mázsás tehenek minden gond nélkül ballagtak, legelésztek, gondosan kikerülve az elvétve kihajtott bogáncskorókat. Minket a látvány is megszédített, ahogy letekintettünk, hol is álldogálnak, mozognak, bár nem vagyunk tériszonyosok. Megállapítottuk újfent, hogy Isten jókedvében milyen szépen eltervezett és megalkotott mindent. Kedves énekünk jutott eszünkbe:
Nagy Istenem, ha nézem a világot,
Melyet teremtett szent „legyen” szavad,
Ha itt e földön millió lényt látok,
Kiket igazgatsz, táplálsz egymagad.
Refr.: Szívem feléd ujjong örömtele:
Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!
Érdekes felfedezés volt, hogy szinten minden ház előtti úton egy pici kápolna állt. Ez azonnal eszünkbe juttatta „El ne vetemedjetek hát, és ne csináljatok magatoknak faragott képet, bármiféle bálványalakot férfi vagy nő formájára” (5Móz 4:16).
A mi szállásunk előtti kápolna mellett egy csodálatos almafa állt, mostanra tele piros, egészséges almákkal. Elgondolkodtam, hogy vajon ez tudatos elhelyezése volt a fának pont ide? Vajon arra akarta emlékeztetni a vándorokat, amit az 5Móz 30:19 így mond: „Bizonyságul hívom ellenetek a mai napon a mennyet és a földet, hogy elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess, te is, és utódaid is.”
Pár nappal később történt: már besötétedett, amikor a szállással szemközti falon kéken villogó lámpafényekre figyeltünk fel. A zuhogó esőben kiléptünk és egy elemlámpát tartó tűzoltótól megtudtuk, hogy tragédia történt. A szállásunk feletti ház egyik lakója, a nagymama hazafelé tartott két tanonc diáklánnyal. A lányok későbbi beszámolója szerint a néni éppen a lányával beszélt telefonon, amikor elvétette a házhoz vezető utat, amit életében már több ezer alkalommal megtehetett. Hiába volt jól ismert az út, de az eső, a köd, a megosztott figyelem miatt az autót a völgyben álló fa fogta meg, ám ez az életébe került.
Szomorúan gondoltunk arra, hogy vajon az itt lakók szembesülnek-e azzal, hogy a faragott szentek, a bálványok nem tartanak meg, nem adnak védettséget…
Egyedüli reménységünk az Úr Jézus Krisztusban van, aki kijelentette Magáról (János 4:16):
„Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”
