A nyár elején egy testvéri csapattal kirándultunk, és meglátogattunk egy hívő családot.

A barátaink háza egy gyönyörű erdő mellett állt. A vendéglátóink délutáni programként sétálást, vagy a kertben való pihenést ajánlották a számunkra. Mi a feleségemmel a nyugágyban való sziesztázás mellett döntöttünk, míg többiek a kirándulást választották. A feltöltődéshez minden adott volt: a csodás napsütés, az üde zöld pázsit, az erdő szépsége és a sokféle énekes madár trillázása. A madárkoncerten különböző hangzású „dallamok” csendültek fel. Sok volt köztük a számunkra is ismerős hang, de akadt olyan, amit nem ismertünk. Amíg a megnyugtató madár kórust hallgattuk elnyomott bennünket az álom. Egyszer csak egy madár szárnycsapásaira lettünk figyelmesek, aki az egyik közelünkben lévő fa ágára szállt. Ez egy örvös galamb volt, és bariton hangján egyre erőteljesebben turbékolni kezdett. A madárfüttytől zengő erdő egyre halkabbá vált, majd elhallgatott. Ezután csak a galamb erőteljes hangja hallatszott és végül teljes csend lett. Egy kis idő után a madarunk tovaszállt és hosszú percekig néma maradt az erdő. Majd egyszer csak újra zengett a madár kórus.  

Ezek után döbbenten néztünk egymásra. Ha érthettük volna a madarak beszédét, vajon mi derülhetett volna ki az elhangzottakból? Miért hallgatott el mindenki?

Ha az emberi kapcsolataimra gondolok, akkor felmerül bennem a kérdés: Hogyan viszonyulok a körülöttem élő emberekhez, a testvéreimhez a gyülekezetben? Mondom a magamét, meg se hallgatva másokat? Lehet, hogy azt hangoztatom, hogy az Úr indít a beszédre, pedig hallgatnom kellene? Isten arra figyelmeztetett, hogy mindenkire legyek tekintettel. Fontos lenne együtt örülni másokkal, együtt érezve sírni, ha kell vagy egyszerűen csak csendben meghallgatni.                     Ez a rövid ima fogalmazódott meg bennem:

Uram! Ments meg attól, hogy ne legyek, olyan, mint ez az örvös galamb, aki körül mindenki elhallgat.

„A sok beszédben elmaradhatatlan a vétek; aki pedig megtartóztatja ajkait, az értelmes.” Példabeszédek 10,19.