Mozdonyvezetőként az egyik első és legfontosabb dolog volt, amit megtanultam, hogy sosem szabad elveszíteni az irányítást a jármű felett. Nem számít, hogy hány százszor jártam már ugyanazon az útvonalon, vagy hogy épp hajnali két óra van, fáradt vagyok – nem veszíthetem el a kontrollt.
Ez a hozzáállás az életem egyéb területeire is átragad sokszor. Bár látszólag átadtam Istennek a vezetést, gyakran azt vettem észre, hogy már megint jobban akarom tudni Istennél, hogy mi a jó nekem. Ilyen volt régebben a pályaválasztás, amikor olyannyira biztos voltam benne, hogy mozdonyvezető leszek, hogy amikor erről dönteni kellett, csak épp Istent hagytam ki a döntésből. Háromszor jelentkeztem mozdonyvezető tanfolyamokra sikertelenül. Kétségbeestem, elbizonytalanodtam, mire végre Istenhez fordultam, és kértem az ő vezetését. Ezután felgyorsultak az események, egy hét múlva már bekerültem egy képzésre.
Másik hasonló élethelyzet a feleség megtalálása volt. Ebben az Úr hosszan tanított a türelemre. Éveken keresztül imádkoztam, sokszor türelmetlenül, hogy adjon Isten hozzám illő társat. Olykor még tippeket is adtam, hogy én kit tartanék jónak. Időbe telt, míg ténylegesen átadtam az irányítást az életem minden területén.
Sokszor felidéztem magamnak a 127. Zsoltár 1. versét: Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak rajta az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, őrzője hasztalan virraszt.
Most, néhány évvel később, az esküvőnkre készülve számomra ez az ige új értelmet nyert: amikor megismerkedtünk menyasszonyommal, és elkezdtünk beszélgetni, magamban képletesen a lovak közé dobtam a gyeplőt, legyen, amit Isten nekünk szán, övé az irányítás. Olyan érzés volt, mintha sodródnánk az árral, vagy sokkal inkább, mintha egy vitorláshajóban ülnénk, ami hátszelet kapott. Megtapasztaltuk, hogy milyen az, amikor az Úr építi a házat, amikor az Úr őrzi a várost.
„Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Mt 6,33
