Jó pár éve egy alföldi város otthonait kerestük fel az „evangéliumot minden otthonba” misszióval. Rövid ébresztő írásaink mellett a helyi gyülekezetekkel együtt szervezett előadásokra hívogattunk mindenkit. Az egyhetes munka „bázisa” a városon kívül, a tanyavilág szélén volt.
Egyik délelőtt néhány hívő fiatal látogatott meg bennünket kerékpáron, mert hallottak rólunk és kíváncsiak voltak erre a szolgálatra. Rövid beszélgetés után elköszöntek, mondván, hogy délután egy másik környékbeli misszió előkészítésére indulnak gépkocsival.
Délután már néhány csapatunk a tanyák közé indult hívogatni, s itt a legjobb közlekedési eszköz a kerékpár volt. Össze is állt volna a beosztás – de egy bicikli hiányzott. Hirtelen eszembe jutottak a délelőtti fiatalok: Hiszen, ha ők gépkocsival mennek, a kerékpárra nem lesz szükségük. Gyors nyomozás után a szolgálati autóval épp akkor értem hozzájuk, amikor ők is hazaértek.
Röviden előadtam a helyzetet, feltéve a kérdést: Nem tudná-e valamelyikük a szolgálathoz kölcsönadni a kerékpárját délutánra? Az egyik fiú – szinte gondolkozás nélkül – leszállt a bicikliről és átnyújtotta: „Tessék!”
Azóta is megindít a történet, ha rágondolok. Lám, ma is vannak, akiknek elég a kérés: „Az Úrnak van szüksége rá…” Ha nem is szamarat, de „drótszamarat*” (*a kerékpár régies kifejezéssel) kaptunk a délutáni munkához.
Vajon nekem, nekünk elég-e annyi, hogy „az Úrnak van szüksége rá…”? Tudjuk-e ilyen magától értetődően adni időnket, erőnket, javainkat, szeretetünket, figyelmünket, munkánkat, amikor valakin keresztül, vagy akár egy helyzeten keresztül Urunk kéri azt tőlünk?
„Aki jól meggondol minden dolgot, jót nyer, és aki bízik az Úrban, ó, mily boldog az!” (Péld 16,20)
