Az a gondolat támadt bennem Kapu Tibor űrhajós visszatérését nézve a TV-n, hogy a lejtmenet célja a megérkezés. A felkészülés, fellövés, a misszió elvégzése… mind-mind csak közbenső állomások. Végül beül a kapszulába és kényelmetlen körülmények között, lefelé haladva becsapódik az óceánba, ahol kinyitják a kabin ajtaját… és ünneplő tömeg várja az űrutast.
Az életünk is ilyen fázisokat tartogat… s bizony, a végén a lejtmenet sem kihagyható, annak minden kényelmetlenségével! Ha nem annak a biztos tudata vezetne végig az életen – ezen a lejtmeneten is –, hogy célja, küldetése van, és végül célba ér, akkor hiábavaló az egész. Akkor az lenne igaz, amit Pál apostol így fogalmaz meg, hogy „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (1Kor 15,19).
Reménységünk a következő vers: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje” … és amikor becsapódik majd a kapszula az óceánba (kívülről csak ennyi látszik), akkor kilépve:
„Ezek után láttam: íme, nagy sokaság volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak: „Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!” (Jel 7,10)
